33.Rész

Heartbeat

  Azt hittem sosem lesz vége annak a napnak.Folyamatosan csak az járt a fejemben,hogy mit mondjak majd szegény Heikének és Norbertnek,valamint,hogy fogom közölni Fabival,hogy a testvére haldoklik.Borzalmasan éreztem magam és egy idő után már nem fogtam fel mik történnek körülöttem.Csak sodródtam az emberek színes kavalkádjában és pislogtam,de végig fogtam szerelmem kezét.

-  Nea,menj haza.-suttogta Sebastian nyúzottan

-  Még csak az kéne.Nem hagylak magadra...

-  Akkor legalább feküdj ide mellém,mert látom,hogy nagyon álmos vagy.

-  De csak ha nem baj...

-  Ugyan.Aludtunk mi már együtt azelőtt is.

   Megvontam vállam és lerúgva cipőmet bemásztam mellé a keskeny kórházi ágyba.Éreztem,ahogy mellkasa a hátamhoz préselődik és,hogy milyen egyenletesen dobog a szíve.Annyira jó érzés volt és belegondolva,hogy esetleg az orvosok balfékek lesznek és nem tudják megmenteni,azonnal könnyek szöktek a szemembe.Vállam finoman rázkódott a zokogástól ám egyszer csak megéreztem Sebastian forró ajkait csupasz vállamon,majd tenyere végigvándorolt karomon és ujjait az enyémek közé fonta.
-  Ugye nem sírsz?-suttogta.
-  Csak egy picit.-válaszoltam,de könnyeim továbbra sem akartak elapadni.
-  Nem akarom,hogy miattam sírj.
-  Kim mondta,hogy miattad van?Csak zavar a folyosón neon.
-  Pocsékul hazudsz.-hallottam hangján,hogy mosolyog.
-  Te pedig félvállról veszed ezt az egészet.
-  Nem.Én nem veszem félvállról,de én már beletörődtem.
-  Tessék?-kérdeztem hitetlenkedve,és lassan szembe fordultam vele,hogy láthassam szemeit.
-  Mikor Belgiumban volt az a baleset,az orvos már akkor mondta,hogy daganatom van,de nem akartam elmondani senkinek,mert nem volt szükségem a sajnálkozásukra,így is eleget szenvedtek.
-  Hogy te mekkora barom vagy.-tettem kezem az arcára.-Miért nem szóltál?
-  Mert tudtam,hogy akkor úgy néznél rám,mint egy betegre,de nekem kellett az,hogy normálisként kezelj és abba a Sebastianba szeress bele,aki valójában vagyok,nem pedig abba,aki a sugárkezelés miatt még egy tányér levest sem tud megenni anélkül,hogy ne rókázzon.
-  És mit mondott az orvos ott Belgiumban?
-  Azt,hogy jó esetben is csak egy évem van hátra.
-  És a kezelés?Biztosan van valami mód rá,hogy helyre hozzanak.
-  Ha kioperálják,akkor megvakulhatok,ha pedig benn marad akkor meghalok.A sugárkezelés az orvos szerint már nem használna.
-  Akkor operálják ki.
-  Megvakulhatok.
-  De élni fogsz...-suttogtam remegő hangon.
-  Az már nem lenne élet,mert nem láthatnálak téged és a családomat.
-  De veled lennének és ők akkor is szeretnének.Bármi történjen veled...
-  Ez az én döntésem.Ha ennyi volt,akkor ennyi volt.Nem fogok nyomorékként élni életem hátralevő részében,akkor inkább haljak meg itt és most.
-  Te hülye...-töröltem le egy könnycseppet,de azonnal átvette a helyét két másik.
-  Szeretlek...
-  Én is téged,de azt akarom,hogy velem maradj..Nem akarlak elveszíteni egy ilyen ostobaság miatt.Kérlek egyezz bele a műtétbe,majd én ott leszek és a szemed leszek,ha kell.Ha téged is elveszítelek,akkor nekem már senkim nem marad.
-  Ott lesz neked Fabi és a nővéreim,meg ott lesz Beverly és Kimi,meg még olyan sokan...
-  De aki a legjobban szeret nem lesz ott.-szipogtam
-  Én mindig veled leszek.-adott apró csókot.
-  De nekem nem csak a képzeletemben van rád szükségem,hanem fizikálisan is ott kell lenned velem.
-  Mindig ott leszek veled.-suttogta nagyon halkan és ahogy lehunyta a szemét tudtam,hogy úgysem tudok olyat mondani,amitől meggondolná magát,mert ahhoz túl büszke.

   Tudtam,hogy megint el fogom veszteni azt,aki a legközelebb állt hozzám.Megint magamra maradok és ez az érzés megrémisztett,mert féltem az egyedülléttől.Rettenetesen féltem.
    Nyugodtan aludta végig az éjszakát,még csak nem is mocorgott.Sokszor ébredtem arra,hogy nem mozdul és azonnal ellenőriztem,hogy lélegzik-e.Annyira szürreális volt az az egész.Nem akartam elhinni.hogy ez pont velem történik.Akárhányszor felkeltem elmondtam magamban egy imát,hogy mikor másnap felébredek ez csak egy rossz álomnak tűnjön majd és Ő teljesen egészségesen feküdjön mellettem.
    Reggel mikor felébredtem óvatosan kimásztam mellőle és felhívtam a családját meg Kimiéket,hogy mi történt Sebbel.Persze azonnal ide repültek.Elsőként Kimi és Beverly érkezett meg,teljesen lesokkolta őket a történet és a finn kijelentette,hogy ő bizony lekeverne egyet a kölyöknek,ha nem lenne ilyen beteg,de bepótolja,amint felépül.Nem akartam elvenni a kedvüket,azzal,hogy közlöm velük Seb döntését.
    Késő délután befutott a Vettel család többi tagja is.Heike most sokkal nyúzottabb és szomorúbb volt,mint amilyennek eddig láttam.Éreztem,hogy ő tudja fia mire készül,és vissza akarja utasítani a műtétet és minden fajta kezelést.Csak ült fia ágyánál és az alvó fiú kezét szorongatta.Seb nem ébredt fel,csak nagyon későn aznap és nagyon rossz bőrben volt.Folyamatosan köhögött és fájlalta a fejét.Az orvos azt mondta ennél nagyobb adag fájdalom csillapítót nem adhat neki,mert akkor nem tudom pontosan mi történne,nem jegyezte meg,mert túlságosan el voltam azzal foglalva,hogy könnyeimmel küszködve erősnek mutassam magam,már csak Sebastian kedvéért is,mert nem akartam,hogy sírni lásson.

*** Április

   Sebastian csak egy hetet töltött a kórházban,mert mindenképp haza akart menni és amennyire lehet folytatni az életét.Természetesen autóba már nem ülhetett,mert azt nem engedték meg neki,és már a versenyekre sem akart kimenni,hogy az újságírók ne lássák haldokolni.Miután hazamentünk az állapota egyre rohamosabban kezdett romlani és fájdalmai egyre nagyobbak voltak.Sokszor riadtam arra éjszaka,hogy a fájdalomtól hangosan kiabál és forgolódik.Borzasztó volt látni és még borzasztóbb volt végignézni,ahogy a családja szenved.
    Fabi teljesen kizárta a külvilágot és csak a bátyjával volt.Nem beszélt senki mással és még tőlem is elhidegült.Épp csak annyit beszéltünk,amennyit muszáj volt,de többet nem.Heike és Norbert talán dühösek voltak magukra,amiért ez történt velük és a családjukkal.
   Az egyetlen támaszom Beverly volt,aki terhessége ellenére is mindig mellettem volt és bármikor kellett egy váll,amin kisírhatom magam,ő ott volt nekem és végighallgatta,talán többször is ugyanazt,mert nem emlékeztem mit is mondtam neki.Nagyon nagy segítségem volt ő.

***Május

   Májusban nagyon jó kedvű volt és azt hittem,hogy esetleg mégsem vesztem el,őt is,mint már annyi sok embert maga körül.Megkérte a kezem,és azt mondta,hogy most már minden oké,de én láttam rajta,hogy csak hazudik azért,hogy jobban érezzem magam.Természetesen igent mondta neki és május közepén megtartottuk az esküvőt,szúk családi körben,persze.Semmi parádé,semmi hírverés,csak mi ketten és a közvetlen család és a legjobb barátok.
   Annyira boldog voltam,hogy láthatom mosolyát,ha nem is volt az az igazi csibészes,életvidám mosoly,amibe beleszerettem,de tudtam,hogy szívből örül.
     Fabi végre ismét nyitott felém és bátran mesélt a problémáiról és arról,hogy milyen nehéz ez neki.akkor én is elmeséltem neki,hogy a testvéreim mind meghaltak és,hogy ha van valaki,aki végig fogja a kezünk az úton,akkor könnyebb átvészelni,de akkor eszembe jutott,hogy nekem már nem sokáig fogja a kezem,az akinek kellene,mert el fogom Őt veszíteni.Megígértem neki,hogy én mindig ott leszek,bármi baja legye,vagy csak szüksége legyen egy támaszra,rám mindig számíthat.

***Június,Július,Augusztus

   Egy tökéletes nyarat töltöttünk együtt,sokkal több szeretetben,mint amennyiben egy ember egész életében részesül.Aztán elment.Azt hittem beleőrülök a veszteségbe,de mégsem így történt,mert nem vesztettem el mindent,ami Ő volt.Hagyott nekem valamit,amit senki mástól nem kaphattam volna meg.
   Egy héttel a temetés után derült ki,hogy terhes vagyok.Ez volt az a hír,aminek talán legjobban örültem egész életemben.Az a tudat,hogy visszakaphatok egy kis darabot Belőle,teljesen bearanyozta  napom,pedig egyáltalán nem volt kedvem ünnepelni vagy örömködni. Azonnal elmentem egy orvoshoz,hogy vizsgáljon meg és ő is megerősítette,hogy bizony terhes vagyok.
   Biztos voltam benne,hogy a nászéjszakánkon történt,mikor először voltunk együtt,mint házastársak és utoljára is.Ezek után természetesen első utam a Vettel házba vezetett,hogy elmondjam a híreket.
-  Nem is számítottunk rád.-szipogta Heike és tudtam,hogy nem rosszindulatból mondja,hanem azért,mert szemei ki voltak sírva és nem számított látogatóra.
-  Sajnálom,hogy így rátok török,de neked akartam elmondani először.
-  Gyere beljebb.-intett a kanapé felé,ahol Norbert ücsörgött,egy képet tartva a kezében.
   Bementünk és én leültem velük szemben,majd kihalásztam táskámból az orvostól kapott ultra hang képet és átadtam a nőnek,aki összeráncolt homlokkal meredt a papírra.Nem értette mi van rajta.
-  Elmondanád,hogy ez mi?
-  Nos...a képen az ott az unokátok.-dadogtam teljesen vörösen,mert így kimondva elég furán hangzott.

***

Hát,ez lett volna az utolsó előtti rész,remélem nem okozott csalódást,és megfelelt a várakozásoknak,persze tudom,hogy legtöbben Heppy Endre vártatok,de most kellett bele ez.Valahogy így érzem kereknek a történetet,de nyugodtan mondjátok meg,ha nem tetszett,mert a negatív kritika is építő kritika.Bár remélem erre nem kerül sor.Nekem ez a rész nagy erőfeszítésembe került,mivel olyan dolgokat idézett fel,amiket már 2 éve próbálok elfelejteni,de eddig nem igazán ment,remélem sikerült valamit adnom nektek a történet által és valami olyat alkotni,ami megmarad bennetek.

Az utolsó rész végül holnap kerül fel és azonnal kezdek is neki a másiknak,amihez már most rengeteg ötletem van.A hétvégével kapcsolatban pedig csak annyit,hogy HAJRÁ SEBI!(és mindenki másnak is)

Puszi:*:*