Until my last breath.
Csak meredtem a szöszi ideges szemeibe és nem tudtam eldönteni,hogy miért van ott,vagy mit akarhat már megint,mikor két napja sincs,hogy közölte köztünk mindennek vége és nem akar rám gondolni többet.Csak egyetlen személy volt aki tudta hol vagyok és az Beverly volt és abban a pillanatban az az érzésem támadt,hogy az ő keze van a dologban.
- Köszönöm kérdésed nem fáj a fejem és nem szenvedtem maradandó agykárosodást sem.-morogta és lassan feltápászkodott a padlóról.
- Bocsánat,de azt hittem valami betörő vagy.-habogtam és a serpenyőt a hátam mögé rejtettem,nehogy kísértésbe essek és még egyszer fejbe verjem.
- Persze és az életedre vagy a pénzedre fáj a fogam,nem?!
- Sosem tudhatod...-kuncogtam de még mindig kérdések milliói kavarogtak a fejemben.
A gyomromban a lepkék idegesítő körtáncba kezdtek és csak ropták untig.Folyamatosan ez az érzés tör rám,ha a bajnok eszembe jut és nem tudom miért történik ez velem,hisz már nem voltam sem kis kamasz,akinek ez az első igazi szerelme,sem szende szűz,aki nem tud dönteni,hogy mi lenne neki a legjobb,hisz csak egy megoldás volt.Ki kellett őt törölnöm a fejemből,mert ennek a kapcsolatnak nincs jövője és nem is volt,mert amelyik kapcsolat megcsalásból fakad,az sosem lehet egy normális dolog.
- Figyelsz te rám?-lengette meg kezét előttem,mire sikeresen kizökkentett gondolatmenetemből.
- Bocsi,csak kicsit elbambultam.-ráztam meg a fejem,hogy minden agyament gondolatot kiűzzek belőle.
- Szóval-megköszörülte a torkát-azt kérdezted,hogy miért vagyok itt.
- Igen...
- Azért vagyok itt ,mert Beverly barátnőd azt tanácsolta,hogy ha egy kis pihenésre vágyom,akkor ide kellene jönnöm.
- Az a szemét áruló...Ezért még számolok vele.-lóbáltam meg a serpenyőt a kezemben.
- Nem lehetne,hogy azt elteszed?-bökött a szóban forgó eszköz felé.
- Nem...Így viccesebb.-vigyorogtam és mélyen belenéztem tengerkék szemeibe.
- Baj lenne,ha maradnék?
- Igen.Itt nem maradhatsz.
- Ugyan miért nem?
- Mert ma este randim lesz és készülni szeretnék.
- Te randizol valakivel?-kérdezte meghökkenve.
- Szerinted rád kellett volna várnom életem végéig?
- Nem...De reménykedtem benne,hogy esetleg...
- Azt hiszem menned kellene.-habogtam.
- Komolyan kiteszel?
- Igen.-jelentettem ki kurtán,majd meglendítve a serpenyőt a szoba ajtaja felé böktem azzal.
Csodaszép kék szemei csalódottságot tükröztek,de nem tudom mi másra számított.Lassan visszapakolt,egy szó nélkül a táskájába,majd lassú,megfontolt léptekkel kisétált a szobából.Én követtem egész a bejáratig,szorosan a nyomában.A serpenyőt ledobtam a kanapéra és ezúttal már üres kézzel kísértem.
- Nea...-torpant meg az ajtóban.
- Igen.
- Mielőtt elmennék remélem tudod,hogy attól,hogy nem vagyunk együtt az,amit régen mondta még mindig érvényes.
- Sok mindent mondtál régen.Pontosan melyik hazugságodra gondolsz?
- Amit akkor mondtam nem volt hazugság.
- Szabad tudni mire gondolsz?
- Arra,hogy az utolsó lélegzetemig szeretni foglak téged.
- Ugye Karennek is ezt mondod?
- Kinek?...-ráncolta a homlokát,majd mikor eszébe jutott kiről beszélek elpirult-Ja,hogy neki...
- Szép kis pasi vagy.-tettem csípőre a kezem,de ő megfogta azt és magához húzott.
Lélegzetem elakadt és ahogy arcomon megéreztem forró leheletét azonnal ismét pillangók kezdtek repdesni a gyomromban.Pont olyan volt,mint anno,mikor még nem beszélt hozzám.Szemeiben ijedséget láttam és bizonytalanságot,arca piros volt és ajkai kiszáradtak.
- Szeretlek.-lehelte és lassan közeledni kezdett felém.
Ajkaink közt a távolság egyre inkább csökkent és amikor végleg elfogyott a távolság egy szerelmes csókban forrtunk össze.Az volt eddigi életem legédesebb csókja és teljesen belepirultam,testemen pedig az a kellemes bizsergés futott végig,amit midig éreztem ha hozzám ért vagy a közelemben volt.Kezeit a derekamra tette és még szorosabban magához vont,én pedig a nyaka köré fontam karjaim és úgy tartottam magamhoz közel.
Egyszer csak megrogytak lába és kezei is lehulltak derekamról.Ajkaink szétváltak és ahogy eltávolodtunk egymástól láttam,hogy arca verejtéktől nedves és haja is nedvesen tapad a homlokához.Szemeit lassan lehunyta és a földre esett.Próbáltam utána kapni,de nem sikerült így teste halk puffanással ért földet a járda betonján.Felsikoltottam,majd azonnal mellé kucorodtam és fejét az ölembe húztam.
- Seb,kérlek térj már magadhoz...-ütögettem arcát finoman,hátha reagál,de minden hiába.Ekkor elővettem a telefonom és tárcsáztam a mentőket,szerencsére minden országban ugyanaz a segélyhívó szám.
Negyed órán belül már a mentőben zötykölődtünk és én könnyeimmel küszködve szorongattam a kezét,miközben őt infúzióra kötötték és betakarták egy fehér lepedővel.A kórházban az orvos azonnal kivizsgálta,de engem nem engedett be.Csak járkáltam fel-alá,mint egy félőrült és minden körmöm tövig rágtam.Mindig figyeltem,hátha megjelenik a doki,aki vizsgálta Őt,de sehol nem volt semmi.
- Ön Sebastian Vettel hozzátartozója?-jelent meg végül egy fekete hajú,köpenyes nő,mappával a kezében.
- Igen,én vagyok.-suttogtam.Hogy van?
- Nos,nem sok jót mondhatok.-sóhajtott a nő és fellapozta a mappát.-Mr.Vettelnek kétoldali tüdőgyulladása van.
- De ugye meg fog gyógyulni?
- Ez volt a kisebbik probléma.Kérem üljön le.-kért meg lágy hangon és én már az ájulás szélén álltam.
Követve az orvos utasítását,leültem egy székre a váróban,ő pedig mellém ült és mélyen a szemembe nézve lassan beszélni kezdett.
- A barátjának agydaganata van.
Erre nem készültem fel.Teljesen lesokkolt,és nem tudtam megszólalni.Csak meredtem a doktornő szemébe és fennakadt a lélegzetem.Az nem lehet,hogy pont vele történjen meg ez,hisz még alig tért vissza a versenyzéshez,máris fel kell adja?Nem történhet vele ilyen.Ha megtudja belehal és soha többet nem lesz már ugyanaz,aki volt.
- És...elmondták már neki?
- Még nem.Szeretné elmondani inkább ön?
- Sze...szeretném.-bólintottam és éreztem,ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon.
- A család többi részének is szólni kell,mert most olyan döntések következnek,ami befolyásolhatják az egész család életét.
- Felhívom őket,csak előbb beszélek vele.
- A 200-as kórteremben van,megtalálja.
- Köszönöm.-sóhajtottam és felemelkedve a székről,bizonytalan léptekkel indultam meg a lift felé.
Végig azon agyaltam,hogy mi is fog most történni vele...velünk...Biztos voltam benne,hogy teljesen elkeseredik és magába zárkózik.Azt is épp,hogy csak kiheverte,ami az autóbaleset után történt vele,ha ezt megtudja végleg elveszti minden reményét.Aztán hirtelen bevillant,hogy én vágtam fejbe,csak pár órával azelőtt és azonnal azon kezdtem kattogni,hogy mi van,ha én okoztam ezt az egészet,hogy ha nem ütöm le,akkor nem lenne semmi baja.Az egész az én hibám volt...Csakis az enyém.
- Azt hittem,hogy elmentél.-mosolyodott el halványan a német,de mosolyában mégis volt valami szomorú,valami leírhatatlan csalódottság.
Ahogy ott feküdt az ágyban eszembe jutott az a nap,mikor először mentem el hozzá haza.Akkor még fogalmam sem volt,hogy egyszer ennyire fontos lehet nekem,és tessék.Teljesen a rabja lettem.Akkor is ugyanilyen békésen feküdt az ágyban,annyi különbséggel,hogy ezúttal nem aludt.Arca falfehér volt és szemei beesettek,még csak nem is hasonlított arra az emberre,aki még pár órája volt.Szája teljesen kiszáradt és cserepes volt.
- Nem hagynálak magadra semmiképp.-ültem le mellé és megfogtam a kezét.
- Ismerős,nem?-biccentett összekulcsolt ujjaink felé.
- Igen,az...-sóhajtottam és ismét könnyek szöktek a szemembe.
- Mit mondott a doki?
- Ugye nem fogsz nagyon kiborulni?
- Ennyire rossz hír?-suttogta szinte hang nélkül.
- Tüdőgyulladás.
- Az semmi.
- Ez csak a kisebbik gond.
- Van még rosszabb is?-fintorodott el.
- Agydaganatod van.-hajtottam le a fejem és kezünket kezdtem nézni.
Nem tudtam a szemébe nézni.Nem éreztem magam elégnek,ahhoz,hogy belenézzek és szembesüljek azzal a ténnyel,hogy ezúttal tényleg elveszthetem.Nyomasztott a tudat,hogy esetleg én okoztam ezt az egészet és természetesen borzalmas érzés volt.
- Ugye mindig mellettem leszel?-törte meg a ránk telepedett csöndet halkan.
- Ameddig csak kell.-leheltem könnyes szemmel és lassan egy apró puszit adtam forró homlokára.
- Az a szemét áruló...Ezért még számolok vele.-lóbáltam meg a serpenyőt a kezemben.
- Nem lehetne,hogy azt elteszed?-bökött a szóban forgó eszköz felé.
- Nem...Így viccesebb.-vigyorogtam és mélyen belenéztem tengerkék szemeibe.
- Baj lenne,ha maradnék?
- Igen.Itt nem maradhatsz.
- Ugyan miért nem?
- Mert ma este randim lesz és készülni szeretnék.
- Te randizol valakivel?-kérdezte meghökkenve.
- Szerinted rád kellett volna várnom életem végéig?
- Nem...De reménykedtem benne,hogy esetleg...
- Azt hiszem menned kellene.-habogtam.
- Komolyan kiteszel?
Csodaszép kék szemei csalódottságot tükröztek,de nem tudom mi másra számított.Lassan visszapakolt,egy szó nélkül a táskájába,majd lassú,megfontolt léptekkel kisétált a szobából.Én követtem egész a bejáratig,szorosan a nyomában.A serpenyőt ledobtam a kanapéra és ezúttal már üres kézzel kísértem.
- Nea...-torpant meg az ajtóban.
- Igen.
- Mielőtt elmennék remélem tudod,hogy attól,hogy nem vagyunk együtt az,amit régen mondta még mindig érvényes.
- Sok mindent mondtál régen.Pontosan melyik hazugságodra gondolsz?
- Amit akkor mondtam nem volt hazugság.
- Szabad tudni mire gondolsz?
- Arra,hogy az utolsó lélegzetemig szeretni foglak téged.
- Ugye Karennek is ezt mondod?
- Kinek?...-ráncolta a homlokát,majd mikor eszébe jutott kiről beszélek elpirult-Ja,hogy neki...
- Szép kis pasi vagy.-tettem csípőre a kezem,de ő megfogta azt és magához húzott.
Lélegzetem elakadt és ahogy arcomon megéreztem forró leheletét azonnal ismét pillangók kezdtek repdesni a gyomromban.Pont olyan volt,mint anno,mikor még nem beszélt hozzám.Szemeiben ijedséget láttam és bizonytalanságot,arca piros volt és ajkai kiszáradtak.
- Szeretlek.-lehelte és lassan közeledni kezdett felém.
Ajkaink közt a távolság egyre inkább csökkent és amikor végleg elfogyott a távolság egy szerelmes csókban forrtunk össze.Az volt eddigi életem legédesebb csókja és teljesen belepirultam,testemen pedig az a kellemes bizsergés futott végig,amit midig éreztem ha hozzám ért vagy a közelemben volt.Kezeit a derekamra tette és még szorosabban magához vont,én pedig a nyaka köré fontam karjaim és úgy tartottam magamhoz közel.
Egyszer csak megrogytak lába és kezei is lehulltak derekamról.Ajkaink szétváltak és ahogy eltávolodtunk egymástól láttam,hogy arca verejtéktől nedves és haja is nedvesen tapad a homlokához.Szemeit lassan lehunyta és a földre esett.Próbáltam utána kapni,de nem sikerült így teste halk puffanással ért földet a járda betonján.Felsikoltottam,majd azonnal mellé kucorodtam és fejét az ölembe húztam.
- Seb,kérlek térj már magadhoz...-ütögettem arcát finoman,hátha reagál,de minden hiába.Ekkor elővettem a telefonom és tárcsáztam a mentőket,szerencsére minden országban ugyanaz a segélyhívó szám.
- Ön Sebastian Vettel hozzátartozója?-jelent meg végül egy fekete hajú,köpenyes nő,mappával a kezében.
- Igen,én vagyok.-suttogtam.Hogy van?
- Nos,nem sok jót mondhatok.-sóhajtott a nő és fellapozta a mappát.-Mr.Vettelnek kétoldali tüdőgyulladása van.
- De ugye meg fog gyógyulni?
- Ez volt a kisebbik probléma.Kérem üljön le.-kért meg lágy hangon és én már az ájulás szélén álltam.
Követve az orvos utasítását,leültem egy székre a váróban,ő pedig mellém ült és mélyen a szemembe nézve lassan beszélni kezdett.
- A barátjának agydaganata van.
Erre nem készültem fel.Teljesen lesokkolt,és nem tudtam megszólalni.Csak meredtem a doktornő szemébe és fennakadt a lélegzetem.Az nem lehet,hogy pont vele történjen meg ez,hisz még alig tért vissza a versenyzéshez,máris fel kell adja?Nem történhet vele ilyen.Ha megtudja belehal és soha többet nem lesz már ugyanaz,aki volt.
- És...elmondták már neki?
- Még nem.Szeretné elmondani inkább ön?
- Sze...szeretném.-bólintottam és éreztem,ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon.
- A család többi részének is szólni kell,mert most olyan döntések következnek,ami befolyásolhatják az egész család életét.
- Felhívom őket,csak előbb beszélek vele.
- A 200-as kórteremben van,megtalálja.
- Köszönöm.-sóhajtottam és felemelkedve a székről,bizonytalan léptekkel indultam meg a lift felé.
- Azt hittem,hogy elmentél.-mosolyodott el halványan a német,de mosolyában mégis volt valami szomorú,valami leírhatatlan csalódottság.
Ahogy ott feküdt az ágyban eszembe jutott az a nap,mikor először mentem el hozzá haza.Akkor még fogalmam sem volt,hogy egyszer ennyire fontos lehet nekem,és tessék.Teljesen a rabja lettem.Akkor is ugyanilyen békésen feküdt az ágyban,annyi különbséggel,hogy ezúttal nem aludt.Arca falfehér volt és szemei beesettek,még csak nem is hasonlított arra az emberre,aki még pár órája volt.Szája teljesen kiszáradt és cserepes volt.
- Nem hagynálak magadra semmiképp.-ültem le mellé és megfogtam a kezét.
- Ismerős,nem?-biccentett összekulcsolt ujjaink felé.
- Igen,az...-sóhajtottam és ismét könnyek szöktek a szemembe.
- Mit mondott a doki?
- Ugye nem fogsz nagyon kiborulni?
- Ennyire rossz hír?-suttogta szinte hang nélkül.
- Tüdőgyulladás.
- Az semmi.
- Ez csak a kisebbik gond.
- Van még rosszabb is?-fintorodott el.
- Agydaganatod van.-hajtottam le a fejem és kezünket kezdtem nézni.
Nem tudtam a szemébe nézni.Nem éreztem magam elégnek,ahhoz,hogy belenézzek és szembesüljek azzal a ténnyel,hogy ezúttal tényleg elveszthetem.Nyomasztott a tudat,hogy esetleg én okoztam ezt az egészet és természetesen borzalmas érzés volt.
- Ugye mindig mellettem leszel?-törte meg a ránk telepedett csöndet halkan.
- Ameddig csak kell.-leheltem könnyes szemmel és lassan egy apró puszit adtam forró homlokára.
***
Nos ez lett volna a rész és remélem tetszett.Örömmel jelentem,hogy túlléptük a 10.000-es oldalmegjelenítést és a 110 hozzászólást.Remélem nem hangzik nagyképűen,ha még ennyit kívánok a blognak és talán még többet,persze ez leginkább nektek köszönhető,kedves olvasóim és a jövőben is ettől függ.
Van egy remek hírem,jön a hétvége,és ez mit jelent?Japán Nagydíj!!!
Előre is sok szerencsét Sebasnak és nektek pedig kitartást a hét leghosszabb napjához.
Puszi:*:*
Őszintén megmondom, hogy ez a rész nem tetszik nekem. Vagyis a vége. Miért kellett ez? Miért van az, hogy beüt a krach, amikor minden jóra fordulna?
VálaszTörlésNa tessék, eléred itt ezzel, hogy mindjárt, mai nap nem is tudom már hányadgyára elbőgjem magam.
Remélem minden okés lesz, és Sebi is fel fog épülni, és boldogok lesznek együtt. Happy endet akarok.
Puszi és nagyon siess!
Húhú.. nah ez az, amire nem számítottam! De már megszokhattam a te törid olvasása közben, hogy időnként kikerekedett szemekkel, és tátott szájjal meredek a képernyőre. Először is én igazából annak örülök, aminek nem...
VálaszTörlésEz most furán hangzik tudom, de elmagyarázom:DDD Szóval én sokkal jobban szeretem azokat a történeteket, ahol nem minden fenékig tejfel, és ahol az író meghúz egy ilyen befejezést! A legtöbb ilyenfajta történet vége vagy házasság, vagy happy end valamelyik már kissé unalmas válfaja. Nos bizonyos esetekben ez kifeejzetten jó, és az olvasók nagy része is inkább ezt kedveli. Én viszont nagyon szeretem az ehhez hasonlókat, mint amit te írtál. Szerintem ez így volt tökéletes, és akár egy összefoglalója is lehetett volna úgy az egész történetnek. Benne volt minden, aminek benne kellett lennie. Csak gratulálni tudok, és bár sajnálom mind Sebit, mind Neát, valahogy mosolyognom kell, mert amit olvastam az nagyon tetszett!!
Már kíváncsian várom az új törid folytatását, úgy hiszem, most is maradandót fogsz alkotni!
Puszi