2013. december 24., kedd

Novella Karácsonyra!

Halihó... vagy inkább HoHoHo!
Mindenkinek tejesen és tiszta szívből Kellemes Ünnepeket szeretnék kívánni és havat, meg azt, hogy a szeretteitekkel tölthessétek ezt az áldott időszakát az évnek.
Nos, egy kicsit a novelláról... A történet nem bonyolult és tőlem eltérően most happy end-re lehet számítani.A történet kicsit más szemszögből és más alapsztorival fogja bemutatni Seb és Hanna múltját és megismerkedését. Remélem így is tetszeni fog, hogy lelőttem a poént.
Legyetek jók és még egyszer kívánok nektek Kellemes Karácsonyi ünnepeket és Boldog Új Évet!
Jó olvasást és remélem jövőre is velem tartotok majd.
Puszi, idén utoljára!
Bloodorange :*:*

Under The Mistletoe

  Kinn esik a hó, szinte nem is látom a kocsifelhajtót, de tudom, hogy apa nemsoká hazaér a fával és elkezdhetjük feldíszíteni. A szomszédaink hamarosan megérkeznek a sütivel, amit Heikke ígért még a múlt héten és tudom, hogy ez lesz a világ legjobb ünnepe.

   Hongkongból repültem haza csak az ünnepekre, hogy együtt lehessek a családdal. Sajnos mennem is kell vissza szilveszter után, de az még nagyon sok idő. Anya most hozza lefelé a padlásról a díszeket, mert ugye miért is ne hagyjunk mindent az utolsó pillanatra, a húgom pedig meleg bort önt ki csuprokba, ezzel pedig isteni illatokkal tölti meg a lakást.

-  Hanna, ne csak állj ott, hanem segíts nekem ezzel a dobozzal! - rivall rám anya, de közben meg kell álljon, mert kiesik a kezéből az egyik szalag.
-  Jövök... - morgom és letéve kezemből a telefont odasétálok a lépcsőhöz, hogy kivegyem a kezéből a dobozt.

   Nagy nehezen a kandallóhoz cipeljük a cuccokat és leülünk a kanapéra. Én eldőltem és anya ölébe hajtottam a fejem, mint régen, mikor kicsi voltam. Felnézek a plafonra, ahonnan most apró csillagok és hópihék lógnak és egy pillanatra engedek a csábításnak és visszarepülök a gyerekkoromba, ahogy minden olyan egyszerű és kézenfekvő volt, hogy nem is értem miért akartam felnőni.

-  Megjött apa! - ugrándozik Alma vidáman és szőke haja úgy lebeg körülötte, mint egy glória.
-  Akkor még időben hoztuk le azt  halom díszt. Biztos megint zsémbelt volna, hogy mi nem csinálunk semmit, ő pedig még az utolsó pillanatban is képes eleget tenni a rigolyáinknak és bejárja a fél várost egy fenyőfáért, hogy igazi karácsonyi hangulat legyen. - monológozik anya és óvatosan felállva az ajtóhoz sétál, hogy beengedhesse apát, közben én is összeszedem magam.
-  Majdnem kifogytak a fákból! - érkezik meg a fenyőfa zsörtölődve.
-  Imádlak, drágám. - ad anya egy puszit apa fagyos arcára, de két másodperccel később máris kiborul, mert behozta a havat a bakancsával és végigjárja a házat, hogy a helyére állíthassa a fát.

   Egy óra alatt végre beáll a családi béke és a fa is szép lassan  elkészül. Épp a csúcsdíszt teszem fel, mikor megszólal a csengő. Lemászok a létráról és mivel mindenki túl elfoglalt a saját kis dolgaival, hogy esetleg fontolóra vegye az ajtónyitást.

-  Boldog Karácsonyt! - ölel meg azonnal Norbert és utat törve magának lerázza vállairól a havat.
-  Hanna, tényleg te vagy az? - csodálkozik Heikke és fél kezével átölel.
-  Ahogy látom a Kínai levegő megviselt Hanna, olyan sápadt vagy....és mintha a szemed is kicsit keskenyebb lenne. - lép be csipkelődve Melanie.
-  Te sem változtál semmit. - ölelem meg.
-  Komolyan úgy gondolod? - tolja előre hatalmas pocakját, amivel sikerül ledöbbentenie.
-  Oké, most megfogtál.
-  Fred hátul maradt Sebbel és Johannal.
-  És ki az a Johan?
-  A vőlegényem. - adja a választ a másik Vettel lány.
-  Gratulálok! - ölelem magamhoz jó szorosan.
-  Köszi. - pirul el aranyosan.
-  És a legfiatalabb Vettel hol van? - utalok Fabira, aki régen nélkülözhetetlen volt a ilyen családi összejöveteleknél.
-  Ő a nagyszüleinknél karácsonyozik, mert nagyon régen volt ott.
-  Kár, jó lenne látni a szőke fejét. Hiányzott... - szomorodok el.
-  És más nem hiányzott? - vonja fel szemöldökét Melanie és tudom, hogy az öccsére, Sebre utal.
-  Tudod, hogy annak már vége.
-  Ha te mondod...

   Bemegyünk és mind elhelyezkedünk a nappaliban. Heikke és anya közé préselnek be a kétszemélyes kanapéra, amivel minden esélyem elszáll, hogy el tudjak menekülni, ha a helyzet úgy kívánja. Végül elérkezik a pillanat, amit a legkevésbé vártam mind közül. Nyílt a bejárati ajtó és három férfi sétált be rajta. Kettőt közülük nem ismerek, de a harmadikat minden körülmények között megismerném. Bár most sapkába és kabátba van bugyolálva és didereg, de arcára kedves mosoly ül ki, amint megérzi a meleg bor és a finom sütik illatát.

-  Megjöttünk! - kiáltja el magát és nevetve a csomó tetejére dobja a kabátját.
-  Ha nem üvöltözöl, akkor is észrevesszük! - válaszol Mel idegesen.
-  Mel, ne hozz kínos helyzetbe a szomszédok előtt. - jön be a nappaliba.
-  Öcsi, saját magadnál senki nem tud jobban leégetni.
-  Kösz... - huppan le a fa elé lazán és levesz egy bögrét a kávézóasztalról. - Talán csak nem Hanna méltóztatott hazajönni? - emeli rám a tekintetét lenézően.
-  Van valami bajod? - kérdezem meglepetten.
-  Á, semmi.
-  Akkor légy szíves ne tedd tönkre az ünnepemet. Szeretném élvezni a családi körömet.
-  Kívánságod számomra parancs.

#Dshini - Earn points - Shop free gift cards and items!
  A hangulat fagyossá válik ezek után és mindenki feszeng, mert érzik, hogy közöttünk nincs minden rendben. És igazuk van... Seb és én négy évig randiztunk a gimiben és még utána is, míg egyetemre jártam, de aztán én kaptam egy állásajánlatot Hongkongban és nem utasítottam vissza, mert számomra ez volt a nagy lehetőség, amivel élnem kellett. Elutaztam és ez az első alkalom, hogy hazautaztam,  mert drága a repülőjegy és nem jöhetek haza minden nap. Azóta nem beszéltünk csak egyszer még az elején, majdnem egy éve... Régen volt, tudom és hiányzott is, de nem akarom neki megadni azt az élvezetet, hogy tudja mennyire szar volt nélküle.

-  Oké, ki éhes? - áll fel anya, ezzel levegőhöz juttat.
-  Szerintem mindenki. - csatlakozik Heikke is.
-  Akkor induljunk is. - mozdul meg z egész társaság egyszerre.

   Én maradok utoljára, mert nem akarok Seb mellett kikötni az asztalnál és ahogy a Vettel nővéreket ismerem, úgy intéznék, hogy a nagy forgolódásban mellé ülnék, mert " máshol nincsen hely " és azzal szépen beaktiválnák az időzített bombát, ami több, mint valószínű, hogy két perc alatt robbanna és mindent tönkretenne, ami széppé teszi a karácsonyunkat. Nem tehetem ezt meg anyával, apával, a húgommal és a vendégeinkkel, hisz annyira szeretnek minket, hogy csak keserűséget hozna az ünnepbe, ha mi gyilkolni kezdenénk egymást a múlt sérelmeiért.

   Egy futó pillantást váltok anyával, aki kérlelve fúrja csonttörő tekintetét az enyémbe és tudomásomra hozza, hogy egy lövésem van. Szerencsére Alma mellett marad ki a hely és ez azt jelenti, hogy a lehető legmesszebb kerültem Sebastiantól és így van esélyünk a békére. Ha én nem szólok hozzá, akkor remélhetőleg ő sem fog. Anya és Heikke behozza a tálakat, miket ott illatozik a karácsony sült hús és a zöldségköret, valamint krumplipüré, rántott hús és valami amit nem ismerek, mert eddig anya nem csinálta és most sem láttam mikor készült.

-  Mindenkinek nagyon jó étvágyat kívánok! - mosolyog ránk apa és elkezdi felvágni a sültet.

  A vacsi nagyon finom és Heikke is kitett magáért a desszertet illetően. Nagyon finom volt minden és mikor visszatérünk a nappaliba, még úgy se férek a két anyu között. Az ajándékokkal még várunk egy kicsit mert a szülők beszélgetni szeretnének előtte. A lányokkal felmegyünk a szobámba, hogy kidumáljuk magunkat, hisz vagy ezer éve beszéltünk utoljára. Már általános óta nagyon jóban vagyunk,de egészen utolsó évig a gimiben nem is ismertem az öccsüket. Aztán kiderült, hogy egy évvel előttem végzett és nagy karrier elé néz, mint Forma 1-es pilóta. Mikor először megismerkedtünk azonnal egy hullámhosszra kerültünk és minden olyan simán ment, mint a karikacsapás. A szüleink már az esküvőre kezdek spórolni, de aztán én megkaptam a munkát Hongkongban és jóformán köszönés nélkül leléptem. Az már más dolog, hogy ő pedig semmit nem tett, hogy visszaszerezzen...Vagy, hogy egyáltalán beszéljünk még. Miután elutaztam egyszer felhívtam, akkor beszéltünk vagy öt percet és utána akárhányszor hívtam foglalt olt, vagy csak simán kinyomta. Szép, mondhatom....

-  És mesélj...van valakid a sárga kontinensen? - könyököl az ágyamra Steph.
-  Nincs. Nem igazán csípem a kínaiakat...Nem elég magasak.
-  Na meg persze nem elég szőkék és kék szeműek..Igaz? - kacsint rám Mel és végigsimít pocakján.
-  Semmi köze a hajuk színéhez és a szemük színéhez. - pirulok el.
-  Ismerünk már. Még mindig az öcsénkbe vagy belezúgva?
-  Dehogy is. Annak már vége. - legyintek és kinézek az ablakon az utcára, ahol még mindig szakad a hó.
-  Persze, persze...hajtogasd csak, de négy évet nem felejt el az ember csak úgy. Mi megértjük.
-  És ő pedig utál engem, ez nyilvánvaló.
-  Persze és nyilván most emészti fel a hatvanadik barátnőjét.
-  Akár hiszed, akár nem, még nem volt barátnője, mióta te elmentél.
-  De hiszen... Azt hittem haragszik rám..Nem vette fel a mobilját amikor hívtam.
-  Mert fájt neki, hogy úgy leléptél. Persze, hogy el akart felejteni.
-  És ha megpróbált volna elérni?
-  Csak tovább akart lépni. Hát ekkora bűn az? - mosolyog keserédesen Mel.
-  Igazad van. Jól tette...
-  Mikor mész vissza sárga földre?
-  Ne hívd így... És már nem megyek vissza...
-  Történt valami?
-  Kirúgtak. Felvettek valami kamasz csitrit a helyemre, aki még a tüllt sem tudja megkülönböztetni a selyemtől.
-  Nem is mondtad.
-  Nem akartam, hogy sajnáljatok. Amúgy is kaptam egy ajánlatot itt a városban egy esküvői ruha szalonban.
-  Remek hír. Akkor visszatérhetünk a vasárnapi kávézásokhoz a teraszotokon.
-  És a horrorestekhez. - teszem hozzá nevetve.
-  Hát, azt kétlem, hogy beleférne, de majd meglátjuk.

  Kicsit később megjelenik anya és lehív minket, hogy adjuk át az ajándékainkat egymásnak. Vidáman cseverészve érünk le a nappaliba, ahol már mindenki tűkön ülve várt. Pedig én azt hittem, hogy annyi beszélgetni valójuk van, erre fel már mindenki az ajándékkal az ölében ül és vár ránk. Szép, mondhatom...

-  Akkor, ki kezdi? - pattan fel Alma izgatottan.
-  Kezdheted te. - ülök le a földre apa lábához.
-  Nos, mivel titkos mikulás volt, ezért ugye az ajándékom is meglepi lesz! - tapsikol vidáman, majd előveszi a csomagját és Heikkéhez sétál. - Boldog karácsonyt!
-  Köszönöm. - fogadja két puszival a csomagot, majd ő jön a sorban.

   Heikke apának vásárolt, apa Melanienak, Mel a tesójának, Steph anyukámnak, anya Johannak, aki pedig Frednek.  Fred Norbertnek, ő pedig Sebastiannak. Mikor Seb megkapja az ajándékát nagy levegőt vesz és felém sétál. Na hurrá...

-  Boldog Karácsonyt, Hanna. - morogja és a kezembe adja a zacskót.
-  Kösz. - suttogom lesütött szemmel és elveszem a csomagot, amiből kikandikál egy cetli.

   Gyorsan letudom a saját ajándékomat is, majd fáradtságra hivatkozva felmegyek a szobámba. Mikor felérek bezárom az ajtómat és beülök a kis kuckómba az ablak előtt. Magam elé veszem az ajándékomat és bontogatni kezdem. Először a cetlit veszem ki, amiről kiderül, hogy egy boríték sarka, majd magam mellé teszem. Az zacskóban van még egy hógömb, meg csoki. Nem túl eredeti, de nagyon szép ajándék. Felveszem a borítékot és kibontom. Egy levél van benne természetesen és egy kép kettőnkről. Megrökönyödve meredek a képre és nem értem miért ad nekem ilyesmit. Ha azt akarta, hogy fájjon, hát elérte. Emlékek tömkelege rohan meg, de minden erőmmel megpróbálom visszafojtani őket, mert nem akarok sírni. Abból elég volt eddig is.  Kibontom a levelet és olvasni kezdem.

Kedves Hanna!
    Nem tudom igazából hol is kezdjem, sőt azt is megértem, hogy ha nem is akarod elolvasni, mert tudom, hogy nagyon rég beszéltünk és utálsz is rendesen  amiért nem kerestelek ilyen sokáig, de jó lenne ha meghallgatnál. Szóval csak azt akarom, hogy tudd, sajnálom, de tovább akartam lépni és azt hittem menni fog, ha nem gondolok rád, vagy simán kihagylak az életemből nem engedlek a fejembe, de mégis ott vagy. Minden gondolatomban és lélegzetvételemben benne vagy. Nem akarom, hogy ne legyél az életem része. Bánom, hogy nem mentem utánad akkor nap, de féltem, hogy mi lesz, ha nem jössz vissza. Ha visszautasítasz és kinevetsz akkor még ennyire lennék képes...Sosem tudtam volna talpra állni...Egyszerűen nem ment volna. Így azt hiszem meg tudta győzni magam, hogy ez nem az én hibám volt és most is azért írok neked, mint egy hülye kamasz srác, hogy kérjek még egy esélyt. Ha elolvastad és úgy gondolod, hogy megérdemlünk még egy esélyt, akkor gyere át ma este, vagy csak hívj fel.
    Remélem átgondolod és nem várlak hiába, mert szerintem rohadt hideg lesz a házunk előtt, az udvarban.Kérlek olvasd el minél hamarabb. Azt hiszem éjfélig fogok várni rád...Vagy tovább...Nem tudom...
Sebastian.

   Összehajtom a levelet és kinézek az ablakon. Sebastian a házuk hátsó udvarán van és havat lapátol. Elmosolyodok és felállok, hogy lemehessek hozzá. A nappaliban felveszek egy kabátot és bakancsot, majd kisétálok a szitáló hóba. Az udvaraink össze vannak kötve egy kis ajtóval, amin könnyen átjutok. Megállok a kocsifelhajtójukon és összefont karokkal nézek rá.

-  Elolvastad? - kérdezi félve.
-  Szerinted itt lennék, ha nem így lenne? - sétálok oda hozzá.
-  Akkor mit mondasz?
-  Hogy egy őrült vagy. Sőt mindketten azok vagyunk.
-  Hanna, én féltem..
-  Mindig is egy kis beszari voltál. - kuncogok halkan.
-  Ezt, hogy mondhatod?
-  Ha nem tévedek az első randinkra is én hívtalak el. - teszem csípőre a kezem.
-  Jó, igazad van, de ne legyél gonosz. Én sem vetettem a szemedre semmit.
-  Mert volt mit...
-  Hé, éppen békülünk. - nevet kínosan és megvakarja a tarkóját.
-  Igazad van, sajnálom.
-  Akkor, kapok még egy esélyt, hogy jóvá tehessem a mulasztásomat?
-  Azt hiszem igen. Meg tudnál győzni... - lépek még közelebb.
-  És mivel? - vonja fel a szemöldökét.
-  Gyerekek! Fagyöngy alatt álltok! Csókot! - kiabál le Mel és egy horgászbotról fagyöngyöt lógat le.
-  Őrült a nővérem. - csóválja a fejét Seb.
-  De igaza van. - karolom át a nyakát és magamhoz húzva megcsókolom.
-  Húúúúúúúúúúúúúúúúúúúú! - kezd el huhogni a két Vettel lány.
-  Ne leskelődjetek! - halljuk meg Vettel mama hangját egy másik ablakból.
-  Itt nincs az embernek magánélete. - csóválja meg a fejét Seb.
-  Nem baj. Majd bepótoljuk... - adok egy puszit az orrára, majd visszasietek a kertünkbe és bezárom az ajtót.

  ~ o ~

me and my boyfriend under the mistletoe | via Tumblr   Mikor azt mondta bepótoljuk, nem gondoltam volna, hogy ezentúl minden szabadidőnket együtt töltjük. Már egy év telt el azóta, hogy megírta a levelet és azóta minden olyan remek. Eljegyzett és három hónapja Svájcban élünk. Idén nálunk tartjuk a karácsonyt, ami házavatóbuli is egyben, hiszen nemrég lett kész az új szárny a házban, amiben helyet kapott egy új hálószoba és fürdőszoba, valamint egy dolgozószoba, csak nekem.

-  Kész a süti? - esik be Seb a konyhába.
-  Még nem, de hamarosan készen lesz. - kenek az orrára egy kis krémet.
-  Hé, ez nem volt szép. - ül fel a pultra és letörli az orrát.
-  Dehogynem... Csak gondolj arra, hogy az életed hátralevő ünnepein mindig krémmel az orrodon fogod végezni.
-  Állok elébe. - tol be egy egész csokis kekszet a szájába.
-  Mondtam, hogy nincs még kész.
-  Heintem hak nahon fohhó! - legyezi a száját és egy pohár víz után nyúlt.
-  Szóltam... - nevetek fel.
-  Fagyöngy! - kiált fel Mel, aki Isten tudja honnan került elő és fölénk lógat egy csokor fagyöngyöt.
-  Te megint honnan kerülsz elő? - morog Seb és leszáll a pultról.
-  Most jöttünk és hallottunk benneteket a konyhában.
-  A kis prücsök hol van? - indulnék el, de Mel visszahúz.
-  A - a - a - a! A fagyöngy szabálya kötelez...Csókot, csókot, csókot! - vigyorog ránk elégedetten.
-  Mindig tudod, hogy hozz kínos helyzetbe nővérkém! - csóválja a fejét Seb és magához húzva megcsókol. - Szeretlek. - suttogja ajkaim közé.
-  Én is téged. - ölelem magamhoz szorosan és hajába túrva még közelebb vonom magamhoz.

   Tudom, hogy nem lesz mindig minden ilyen jó és nem mennek majd ilyen könnyen a dolgok, de most olyan tökéletes ez a pillanat, hogy úgy érzem semmi nem ronthatja el. A szüleim hamarosan itt lesznek és a családom pedig épp előttem áll. Seb a legjobb dolog, ami eddig történt velem és sajnálom, hogy ennyi időnek kellett eltelnie, hogy felnőjünk és mindent magunk mögött hagyjunk. Szeretem és ő is szeret engem. Nem kell ennél több.


2013. december 19., csütörtök

Tonight...3/6


Halihó!
Itt is volna a friss rész, remélem tetszeni fog nektek, mert komoly terveim születtek meg ma este, ahogy a fejlécet nézegettem.Köszönöm Szabusak a kommentet és persze nektek a pipákat.
Remélem most sem hagytok cserben. Vasárnap találkozunk a másik blogomon és, bár még nem biztos, de elképzelhető, hogy lesz meglepi a blog fája alatt nektek. Persze ez attól függ, mennyire lesz időm.
Legyetek jók és mindenkinek Kellemes Ünnepeket, így előre is!
Puszi és jó olvasását!
:*:*

kayla | via Tumblr-  Menjünk le vacsorázni. Anyukád biztosan főzött valami finomat. - fog kézen és elindul kifelé, de én megtorpanok.
-  Szerintem anyukám jobban érezné magát, ha én nem a családdal vacsorázni. - fonom magam köré karjaimat.
-  Ez butaság. Örül neked, csak még szokatlan, hogy itt vagy. Nagyon régen voltál utoljára családi körben.
-  Pontosan mennyi ideje is?
-  Majdnem négy éve...
-  De akkor miért van az, hogy semmire nem emlékszem? Olyan, mint egy sötét folt minden.
-  Szerintem ne most beszéljük meg. Olyan nyugodt vagy most... Nem akarlak felzaklatni.
-  Holnap reggel elmeséled, ígérd meg.
-  Megígérem. - bólint, majd maga előtt tessékelve elindulunk lefelé a konyhába.

   Ez a második alkalom, amikor itt járok, de a hangulat nagyon megváltozott. Több ember is van a nappaliban és mindenki jó kedvvel cseverészik, engem pedig elfog a klausztrofóbia. Túl sokan vannak és túl hangosak. Egyikőjüket sem ismerem és mégis úgy néznek rám, mintha ezer éve legjobb barátok lennénk.

-  Nem azt mondtad, hogy vacsora lesz? - fordulok Sebastian felé rémülten.
-  A családdal. Ők itt a te családod.
-  De egyikükre sem emlékszem. - forgolódom kétségbeesetten.
-  Édesapádat biztosan megismered. - mutat egy ősz férfi felé, aki szelíden int felém, várja mit reagálok.
-  Őt igen. De itt mindenki más idegen.
-  Meg kell ismerned őket. Az életed részei voltak.
-  Félek. - vallom be feszülten.
-  Hívjam le Daisy-t?
-  Nem kell, csak egy pohár vizet szeretnék.
-  Addig beszélgess apukáddal. Nagyon hiányzott neki a kicsi lánya.
-  Rendben, de siess vissza, kérlek.

  Csak mosolyogva bólint és eltűnik a tömegben. Hamarosan édesapám veszi át a gardedám helyét az oldalamon és azonnal szoros ölelésbe fon, amint kartávolságon belülre érünk egymáshoz. Köré fonom a kezeim és bár nem értek semmit, viszonozom az ölelését. Mélyen beszívom az illatát és ez visszarepít a nagyon is távoli múltba, amikor gyerekként az ölében ülve hallgattam a tündérmeséket, amiket nekem és az öcsémnek olvasott fel minden este lefekvés előtt.

-  Robie hol van? Ő nem jött el?
-  Kicsi... Robie... Nem tudott eljönni. - látom a szemében a szomorúságot, de megpróbálok nem figyelni rá.
-  És ugye el fog jönni meglátogatni?
-  Beszéljünk másról inkább. Tetszik itt neked?
-  Igen, Sebastian és a kicsi Bianka nagyon rendesek, de anya olyan ellenséges. Miért?
-  Majd megnyílik neked. Tudod nagyon sokáig kellett neki betölteni olyan szerep köröket, amikből már kiöregedett és most már fél, hogy nem kell senkinek ezek után.
-  Én ezt nem értem... - rázom a fejem értetlenül és elkezdek szédülni a sok kusza információtól.
-  Itt is van a víz. - ad a kezembe Sebastian egy drágának tűnő kristálypoharat, de annyira remegek, hogy kiesik a kezemből és szilánkokra törik a padlón.
-  Nagyon sajnálom... Annyira sajnálom. - szabadkozok és érzem, ahogy könnyeim peregni kezdenek.
-  Semmi baj, gyere... Menjünk fel. Ez nagyon rossz ötlet volt.

  Ahogy kimondta, hogy felmehetünk én annyira megkönnyebbülök, hogy szinte hallom szívem visszatérni látszó normális ritmusát. Kezeim remegése is alább hagy és képes vagyok egyenes, normális ütemű járást produkálni. Fenn a szobámban Sebastian bezárja az ajtót maga mögött és türelmesen megvárja, míg befészkelem magam a plédek közé.

-  Sajnálom, hogy nem szóltam erről az egészről. - jön oda hozzám lehajtott fejjel.
-  Nem baj. Jó volt végre látni apát. Hiányzott.
-  Nem akarsz lezuhanyozni? Megvárlak itt.
-  Inkább maradnék most veled egy kicsit. - húzódok közelebb hozzá.
-  Biztos nem lesz baj?
-  Sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, ha itt vagy.
-  Korábban nem voltál ilyen őszinte.
-  Ennyire jól ismertük egymást régebben? - kíváncsiskodtam.
-  Mondhatjuk így is. - vakarja meg a tarkóját.
-  Biztos nem meséled el most mi volt régen?
-  A doki nagyon ki lenne akadva. Azt mondta ne mondjak semmit neked.
-  De én tudni akarom. El tudom viselni.
-  Félek, hogy nem. Várjunk még vele. - néz mélyen a szemembe.
-  Oké, legyen. De ígérd meg, hogy elmondod. - unszolom tovább türelmetlenül.
-  Menj, zuhanyozz le és majd meglátjuk.

   Szót fogadok neki és miután eligazított a fürdőben lezuhanyzom és pizsamában térek vissza. Megvárja, míg
elhelyezkedek és kicsit még ül az ágyam szélén, majd lassan kisétál. Este nyugodtan alszom és reggel nagyon is kipihenten ébredek. Kikelek az ágyból és a fürdőszobában elvégzem a reggeli rutint, amit a kórházban is megszokhattam, majd kikeresek pár kényelmes ruhát és végül felkötöm a hajam. Sminket nem használok, hiszen arra nem volt eddig szükségem és most sem tartom feltétlen létfontosságúnak.

   A konyhába menet megakad a szemem egy képen a falon. Nagy, vaskos fakeretben van, eddig nem is értem, hogy nem vettem észre. Közelebb lépek és ijedten veszem tudomásul, hogy a képen én vagyok, fehér menyasszonyi ruhában, mellettem pedig Sebastian mosolyog és összekulcsolt kezeinket a csokromon pihentetjük. Megrémít, amit látok és nem értem. Nem emlékszem rá... nem emlékszem Sebastianra és a közös múltunkra...Miért?

-  Á, hát itt vagy. - lép mellém Daisy mosolyogva.
-  Ez mi? - kérdezem remegő hangon.
-  Egy kép Sebastianról és rólad.
-  De én nem.... én nem...
-  Gyere le, vedd be a gyógyszereidet és majd mindent szépen elmesélnek neked.
-  Sebastian azt mondta, hogy nem szabad...
-  Nem lesz semmi baj. Mindent csak szép sorjában. - fogja meg a karom és levezet a lépcsőn.

  Lenn nyoma sincs a tegnap esti nyüzsinek, helyét csönd és a harmónia foglalja el. Anya a konyhapult mögött sertepertél és kávé édes illata leng be mindent. Sebastian és Bianka jóízűen reggelizik, két hely pedig üresen van hagyva, nekünk.

-  Jó reggelt! - köszönök előre vidáman.
-  Nektek is! - üdvözöl minket Sebastian kanállal a szájában.
-  Reggelire mi van? Farkas éhes vagyok. - huppanok le a székre Bianka mellett.
-  Nagyi csinált zabkását és gyümi van hozzá.
-  Finomnak hangzik.
-  Daisy, gyere te is reggelizni! - inti az asztalhoz az ápolónőt Sebastian.
-  Most nem. Inkább segítek pakolászni.
-  Ugyan, nem azért vagy itt, hogy rabszolga legyél, hanem azért, hogy te is a családhoz tartozz.
-  Akkor legyen. - von vállat mosolyogva és leül mellém.

~ o ~

   Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó üzlet lesz felkeresni azt a szerencsétlent. Ha ő nincs, én még mindig a habos babos életet élném, amit annyira nem nekem találtak ki. Amíg Esther nem emlékszik semmire, addig a kis titkom biztonságban van. Remélem anyában megfelelő társat választottam erre a kis csínyre. De hát csak nem árulja el a saját ikreit...

~ o ~

   A gyógyszerektől ugyan kicsit elálmosodom, de nem engedek a csábításnak és inkább egész nap fenn vagyok és vagy anyának segítek a konyhakertet rendezgetni, vagy festünk Bainkával vagy Sebastiannál kotnyeleskedek a dolgozószobájában. Megtudom, hogy régen Forma-es versenyző volt, de valamiért abbahagyta és most egy kisebb gokart pálya tulajdonosa nem messze a várostól. Megígéri, hogy ha jobb idő lesz, akkor majd kivisz magával, de addig is az emlékezés és a szép emlékek gyűjtése a legfontosabb dolog mindenek felett. Beletörődtem, hogy egyelőre nem árul el semmit,de az a kép a falon nagyon felzaklatott és most is kicsit feszélyezve érzem magam, agyam pedig folyamatosan elméleteket gyárt arról, hogy mi is lehetett.

  Késő délután felfedező útra indulok és a ház minden zugát bejárom. Az első emeleten betévedek a nagy hálószobába,ami lakatlannak tűnik már évek óta. Ugyan egy szem por sincsen, de érződik rajta az elhagyatottság. Három ajtó nyílik belőle. A egyik helyiség teljesen üres, míg a másik kettőből az egyik egy kisebb fürdőszoba, a másik pedig egy gardróbszoba. Előkelő hófehér bútorzattal és drága csillárokkal, a polcokon pedig szépen sorban ruhák vannak behajtogatva, vagy vállfákra akasztgatva lógnak le egy - egy zsúfolt rúdról. A cipők megszámlálhatatlan párokban sorakoznak az ajtóval szembeni polcokon, szinte beleszédülök ennyi csillogásba. Elámulva megyek oda az egyik ilyen polchoz és leemelek róla egy pár arany, elég márkásnak tűnő tűsarkút. Nem merem felpróbálni, mert valami azt súgja, hogy nem az enyém. Gyorsan vissza is rakom és kisietek a helyiségből. 

  A hálószobában még elidőzök egy kicsit és szétnézek. Minden olyan idegen, szinte taszító számomra, de mégsem lehet az, nem szabad, hiszen ha igaz az, ami az agyamban formálódik és én valóban Sebastian felesége vagyok, akkor ez a mi életünk lett volna. Egy közös élet, mely valami miatt félbe szakadt én nem tudom felvenni a fonalat... Miért nem? Miért nem tudok visszailleszkedni ebbe a fényűző, minden pompát magába foglaló életbe? Talán nem itt van a helyem? Nem tudom....

2013. december 15., vasárnap

Tonight... 3/5

Halika!
Nos, ugyan kommentet nem kaptam, de nyilván ez a kezdeti sok... vagyis remélem.
Most valamivel hamarabb tettem fel a részt, mert több is kész van és mert ma bőkezűségi rohamom van.
Ez már fele olyan sokkolóra sikerült és egy kis tűzijáték is van benne, remélem értékelitek majd.
Várom a pipákat, ha a vélemények el is maradnak.
Legyetek jók és kitartás, már csak egy hét a szünetig!
Puszi :* :*


She loved life and it loved her right back | via Tumblr   Egyedül a szobámban. A folyosóról halk hegedűszó szűrődik be és kinn lágyan hull a hó. Fantasztikus...Lenyűgöz ez a csend és béke, mely körbeölel és olyan mértékű lelki nyugalmat ad nekem, melyet nagyon régen éreztem.

-  Csókolom... - lép be egy szöszke kislány félve.
-  Szia pici lány. - fordulok felé mosolyogva.
-  Apa mondta, hogy meg tetszett érkezni. Tetszik itt nálunk?
-  Igazán nagyon szép házatok van.
-  A nagyi szerint túl messze van a várostól, de apa nem akarja eladni, mert még a mamával választották a telket.
-  És mi történt a mamáddal? - ülök az ágyra, majd megpaskolom a takarót magam mellett, mire ő vidáman odaszalad és felül mellém.
-  A papa szerint nagyon beteg és nem jön haza többet.
-  Sajnálom. - teszem kezem az övére, mire ő szomorkásan felnéz rám.

   Már épp felállnék, hogy kinézzek az ablakon, amikor berobban a szoba ajtaja és belép rajta, legnagyobb meglepetésemre az édesanyám.

-  Ne menj a kislány közelébe.. - hangja higgadt, mégis fenyegető.
-  Anya, valami rosszat tettem? - nézek rá kicsit értetlenül.
-  Csak ne... ne menj a kicsi közelébe. Jól van? - kérlel remegő hangon.
-  Ha ez kell ahhoz, hogy boldog legyél, akkor megígérem. - emelem fel a kezeim védekezően és lépek hátra egy lépést, de több nem megy, mert a szöszke kislány mellettem terem és átöleli a derekam.
-  Nagyi, kérlek ne... - kérleli anyukámat zokogva és közben egyre közelebb von magához.
-  Csak egy haja szála görbüljön meg... - néz rám még fenyegetőbben és kivonult a szobából.

   Nem értem ezt a szintű ellenségességet, ráadásul pont az anyámtól...Kicsit elszomorít, de végül is nagyon régen beszéltünk és esetleg tehettem valamit a múltban, amire a drogok miatt nem emlékszem.

-  Marion, ugye maradhatok?
-  Persze, hogy maradhatsz. - guggolok le elé.
-  Hozok társas játékokat, oké?
-  Itt leszek, ne aggódj.
-  Máris jövök. - puszil meg és már ki is rohan.

   Egyedül vagyok és képek rohannak le. A szép férfi, amint rám mosolyog és a hajammal látszik, egy csecsemő, aki a karomban fekszik és kacag, szőke tincsei pedig picike pihékként simulnak feje búbjára, nevetések egy zárt szobából, éles fény, hangos csipogás és zokogás. A földre roskadva tenyerembe temetem az arcom és ismét zokogni kezdek.

-  Apa! - hallom meg a kislány sikolyát , majd trappolás zaja hangzott a folyosóról és hamarosan megjelent Sebastian.
-  Marion, minden oké. Minden rendben van. - guggol le mellém Sebastian és vállam köré fonja karjait.
-  Sebastian...félek. - nézek rá ijedten.
-  Nem lesz semmi baj. Gyere, bújj ágyba, biztosan ki vagy fáradva.
-  És a kislányod?
-  Ő mindig itt lesz, te pedig pihenni fogsz.
-  Biztos nem baj?
-  Nem gond. - mosolyog kedvesen, majd a karjaiba vesz és az ágyhoz sétál velem.

  A puha takaró szinte alig ér a bőrömhöz, de mégis olyan, mintha perzselne.Hiába próbálom győzködni magam, hogy ennek baromi kényelmesnek  kellene lennie, mégsem megy.Besüpped alattam a matrac, de olyan, mintha elsüllyednék egy hajóval. Gyomrom leereszkedik és szédülni kezdek. Sebastian észreveheti az arcom színének elváltozását, mert aggodalmasan méregetni kezd

-  Jól vagy?
-  Azt hiszem nem... - vallom be szégyenkezve, mert tudom, hogy ezzel is galibát okozok neki.
-  Menjünk ki a mosdóba? Hozzak egy vödröd, vizes borogatást, mi esne jobban?
-  Behívod nekem Daisy-t?
-  Persze, addig maradj itt. Meg ne mozdulj, oké?
-  Majd én maradok vele, apu.
-  Bianka, Marionnak most pihennie kell. Menj le a nagyihoz, olvassatok valamit.
-  Hát jó... - pislog a szőke kislány beletörődötten, majd kisétál a szobából.
-  Maradhatott volna. Nem zavar egyáltalán.
-  Én szeretnék maradni veled, ha nem baj.
-  Persze, hogy nem. Olyan rég találkoztunk.
-  Te emlékszel a találkozásainkra és arra, hogy benn voltam nálad?
-  A doktor mondta, de emlékeztem rád. Csak ki kellett keressem az emlékeket.
-  Vissza jövök azonnal, csak szólok az ápolónőnek.

   Egyedül maradok és lassan kezdek kicsit megnyugodni. Fura érzés kerít hatalmába, ami csak akkor múlik el, amikor Sebastian és fekete hajó ápolónőm visszatér. Kapok valami bigyót, talán görcsoldót, de nem vagyok enne biztos, mert mióta nem felcímkézve kapom a  pirulákat, azóta nem is tudom mi is az, amit beveszek. Persze minden receptre van, de akkor is...

-  Most aludj egy kicsit. - takar be Daisy, majd vállára veszi a kis pántos neszesszert és kifelé indul.
-  Én maradhatok vele? - kérdezi Sebastian félve.
-  Csak semmi meggondolatlanság.
-  Angyal leszek, ígérem.
-  Majd gyertek le enni, oké. Arra a sok gyógyszerre kell egy kis ennivaló is.
-  Bianka bejöhet?
-  Ne fárasszuk le nagyon, most inkább csak te maradj. Úgy is mindjárt aludni fog.
-  Legyen ahogy mondod. Te menj vissza, folytasd a kipakolás, utána foglald el magad. Pihenj.
-  Köszi. Ha kellek itt leszek a másik szobában.

  Mikor kimegy mi kettesben maradunk. Leül mellém az ágyra, majd eldől azon. Könyökére támaszkodik és engem fürkész.

-  Jó, hogy itt vagy. - suttogja végtelenül szomorúan.
-  Sokkal jobb itt lenni. A kórház nem volt túl barátságos. - fordulok felé és közelebb férkőzök hozzá, valamiért biztonságban érzem magam vele.
-  Én mondtam, hogy hozzunk haza... még mielőtt az a szemétláda... - itt ökölbe szorul a keze.
-  Nem emlékszem szinte semmire.
-  A doki szerint nagyon sokáig még homályosak lesznek a dolgok, de rendben leszel. Mos már azokkal vagy, akik szeretnek téged.
-  Rád nem emlékszem. Olyan homályos az arcod. Valahol ott vagy,  de egyszerűen nem emlékszem. Nagyon nagy baj?
-  Dehogy baj, csak jó lenne, ha eszedbe jutnánk.
-  Biankára sem emlékszem.
-  Még nagyon kicsi volt, amikor utoljára láttad.
-  Értem... - hajtom le a fejem.
-  Szépen lassan eszedbe fognak jutni a dolgok. Itt senkitől nem kell félned, mi vigyázunk rád.
-  Köszönöm. - mosolygok rá hálásan és megpuszilom az arcát, majd hátat fordítva neki lassan elalszom.

~ o ~

Into the Wild | via Tumblr   Mikor kinyitom a szemem nagyon sötét van, szinte semmit nem látni. Ágy és ablakok, minden olyan ismerős.Asztal székek, lámpák és valami gyomorforgatóan émelyítő szag. Kiszállok az ágyból, ami addigra már kihűlt mellettem és körbenézek. Valami megváltozott ebben a statikus mozdulatlanságban. Valami megmagyarázhatatlan és mégis oly ismerős lengi körbe a szobát... kitárul a hátam mögött az ajtó és belép rajta valaki. automatikusan rámosolygok, hiszen olyan ismerős. Felé nyújtom a karomat, mire ő elővesz egy fecskendőt és kérdezés nélkül a karomba döfi. Fáj, de nem mondok semmit, nyilván tudja mit csinál.

-  Gyere, ülj fel az ágyra. - dörmögi kaján, torz vigyor kíséretében és összekulcsolva ujjainkat az ágyhoz sétál.

   Lassan ültet fel a lepedőre és óvatosan lehúzza nadrágomat. Mit művel?! Bensőm ordít, de testem nem engedelmeskedik az agyam parancsainak. Mozdulatlanul ülök vele szembe és hagyom, hogy azt tegyen amit akar. Miért teszi velem ezt? Fáj... Erőszakos... Feszítő... Türelmetlen...Akaratos... Nem akarom.... Elég...!

~ o ~

  Kipattannak szemeim és a fenyegetés elől a lehető legmesszebb akarok szaladni. Zárt ajtó és félhomály. Hová is bújhatnék, amikor ez a férfi itt alszik mellettem? Leugrom a földre és felmérem a terepet. Észreveszek egy nagy virágcserepet, ami mögött éppen elférek. Rettegek és el akarok menekülni. Sietségemben megbotlok egy szék lábában, amitől a földre rogyok, és könnyeim azonnal potyogni kezdenek a szememből. Mitől félek ennyire? Megtörölve arcomat az ágy felé pillantok. A férfi még mindig alszik, szerencsére... Végre sikerül odabotorkálnom a növényhez és nagy erőfeszítések árán megmozdítom. Mögé bújok és összekuporodva várom, hogy mi lesz. 

  Hamarosan mocorogni kezd a takarók között, majd felébred. Ijedten néz körbe, biztosan fél, hogy elmondom mit tett. Szétnéz és mintha máris észrevett volna. Hogy láthatott meg, amikor szinte ki sem látszom a növény mögül.

-  Marion, itt vagy benn? - kérdezi elkeseredetten és a fésülködő asztalhoz sétál.

  Nem merek megmozdulni, annak ellenére, hogy egyszerre elmúlik a pánikrohamom. Mi van ha bántani akar? Mi van, ha megüt? Mi van, ha megint beadja azt a szert és azokat a dolgokat teszi velem?

-  Kérlek gyere elő, ha benn vagy. Én vagyok az, Sebastian.

  A név hallatára megnyugszom. Nagy levegőt veszek és kicsit nehézkesen, de felegyenesedem és odalépkedek hozzá. Elnéző mosollyal fürkészi meggyötört arcomat és felém nyújtja egyik kezét. Ijjaim lassan siklanak tenyerébe és amint biztosan tart közelebb lép.

-  Miért bújtál el? - dorombolja megnyugtató hangon.
-  Féltem...
-  Itt senki nem bánthat. - simít végig kézfejemen.
-  De az a férfi... itt volt és bántott.
-  Ki?
-  Nem tudom... Azt hittem te vagy az, de aztán nem, mert felébredtél és olyan kedvesen szólítottál és nagyon meg voltam ijedve.
-  Hogy bántott? Fájt, amit csinált?
-  Adott valami szert és nem tudtam elfutni, aztán...aztán... - nem tudom kimondani, amit az szemét művelt velem és már így is érzem, ahogy a pánik ismét eluralkodik rajtam.

  Remegő kézzel hadonászok és legszívesebben visszamennék a cserép mögé, de nem enged el. Türelemmel és kedvességgel hallgat meg, arcizmai nem mozdulnak, de szemében látom a felzaklatottságot és a haragot, amint viharfelhőként homályosítják el a szikrázó kék szempárt.

-  Soha többet nem fog bántani senki. Ígérem. - biztosít határozottan és átölel.

  Miért tette? Nem tudom... Jól esik - e? Biztonságban érezem magam, hosszú idő óta először.

2013. december 13., péntek

Tonight...3/4


Halihó mindenki :D
Mint azt nyilván konstatáltátok, kedves ide tévedők, ismét megváltoztattam a blog kinézetét, remélhetőleg most egy huzamosabb időszakra így is marad, maximum a fejlécet fogom cserélgetni.
Nos, ez egy egészen kicsit, na jó, nagyon brutális rész lett, szóval a gyenge idegzetűeknek csak saját felelősségre ajánlom, mert nem szeretnék aztán nem tetszett pipákat látni, mert brutális volt és nem erre számítottatok.
Ez a történetem kicsit nagyon más lesz, mint az eddigiek, nem lesz tele romantikus agyonhabosított részekkel, csak szökőévben egyszer-kétszer és megpróbálom magam ehhez is tartani.Csak,hogy ne érjen senkit meglepetés, elárulhatom, hogy tőlem nem tudom mennyire megszokott stílusban elég váratlan és megrázó fordulatokat tervezek bele, szóval tessék készülni.
A következő rész akkor jön, ha úgy érzem elégé tetszett nektek.
Ja és még egy kis lábjegyzet, vagy bocsánatkérés, majd eldöntitek... Az előző két részben a főszereplő nevét egy fatális hiba miatt rosszul írtam, de csak tegnap vettem észre és ki kellett javítsam.Nagyon nagyon elnézést kérek érte.
Legyetek jók és jó olvasást :* :*

Untitled | via Tumblr
   Hó? Milyen rég volt már...olyannyira, hogy már nem is emlékszem mikor érintett utoljára valami ennyire tiszta és ártatlan. December van, azt hiszem 10.-e, de nem vagyok benne biztos. Kabátomon átfúj a lenge szél, de még ez sem érdekel. Egy fél éve élek ebben az átkozott intézetben és nem emlékszem miért kerültem be. Mármint a doki szerint volt egy autóbalesetem, de nem emlékszem rá. A doki szerint normális életem volt egészen addig, de erre sem emlékszem. Az egyetlen dolog ami minden éjjel kísért az egy magányos, elrontott, romba döntött élet, melyből én kerültem ki vesztesen.

-  Marion, kérem jöjjön be most már. Meg fog fázni. - hallom meg az egyik nővér kedves hangját.
-  Nem maradhatnék még egy kicsit? - fordulok felé kérlelő tekintettel.
-  Sajnálom, kicsim. Nem lehet... - csóválja a fejét szomorúan.
-  Akkor hát menjünk. - indulok meg nevetve majd, mintha mi sem történt volna besétálok a kellemesen meleg épületbe.

   Leveszem a kabátom és a nővér kezébe nyomom. Sálammal és sapkámmal is hasonlóan teszek, hiszen benn semmi értelme nincs használni őket. Nagy, fehér terembe érkezek, ahol asztalok és székek vannak szépen sorban felállítva és kanapék meg dohányzóasztalok, rajtuk újságok és hamuzók. Olyan ez, mint egy nagy nappali amnéziás és értelmi sérült emberek számára.Szép...szép...

-  Hogy vagyunk ma? - áll meg mellettem egy orvos.
-  Köszönöm még mindig remekül. - válaszolom monoton, gépies hangon és el akarok menni, de visszaránt.
-  Ugye nem felejtetted el a ma esti kezelésünket.
-  Nem, doktor úr. Ott leszek.
-  Felettébb örülök ne ki. - vigyorog rám önelégülten és elsétál.

  Rendszeresen járok a kezelésekre ezzel az orvossal, de attól a pillanattól, hogy becsukom magam mögött az irodája ajtaját minden homályba burkolózik.Fogalmam sincs mit csinálok, vagy ő mit csinál. Minden egy nagy sötét folt és elképzelhető, hogy nem is akarok rá emlékezni. A legutóbbi találkozásunk után lila foltokat talált a főorvos a combom belső oldalán, azt mondta biztosan megütöttem magam. Egy pillanatra elgondolkodtam ennek a valószínűségén, utána kételkedtem, végül pedig egy bezárt szobában tértem magamhoz. Sok olyan dolog történik itt, amire az ember a saját baján kívül sem emlékszik. Nem egy mennyország ez a hely...

~ o ~

-  Kiengednek? - meredek az osztályvezető orvosra rémülten.
-  Igen. Úgy néz ki, hogy az egyik hozzátartozója vádat emelt a kórházunk ellen bántalmazás és szexuális erőszak miatt.
-  De én nem is...
-  Nézzen magára kisasszony, mit lát. - mutat felém és közben a tükör felé bólint.

   Felemelkedek a székről és az állótükör elé lépek. Valahol a fejemben még él a kép magamról mielőtt az összes szar megtörtént volna, de amit a tükörben látok az nem én vagyok. Beesett arc és karikás szemek.Sovány lábak és matt, rugalmatlan haj. Semmi olyasmit nem eszek észre, amit eddig ne tudtam volna. Egészen addig, amíg szemem kapucnis pulcsim zsebrészére nem siklik. Valami kitartja és az nem a kezem. Felhúzom, hogy jobban láthassam, ami pedig a szemem elé tárul, az nem éppen amit látni szerettem volna. Lapos hasamon enyhe dudor mutatkozik, amit egyszer csak megmoccan. Mi lehet ez? Megérintem és csodálkozom..Terhes lennék? De mikor és, hogy?

-  Önt többször megerőszakolta Dr. Manntel...Tisztában van ezzel? - kérdezi szárazon az orvos.
-  Miért tett volna ilyet?
-  Azt mi sem tudjuk, de felfüggesztettük a praxisát és most egy bizottság tárgyalja a helyzetét. Ezután pedig remélhetőleg börtönbe fog menni.
-  És velem mi lesz? - lépek az ablakhoz remegő lábakkal.
-  Maga hazamegy a családjához. Otthon folytatják a kezelését.
-  Van családom?
-  Igen. Nem tudom emlékszik- e még arra a férfia, aki Októberig minden szombaton bejárt önhöz.
-  A szép férfira a kislánnyal?
-  Rá...
-  Emlékszem, de sosem találkoztunk azelőtt.
-  Majd fog, kedves. Majd fog..

~ o ~

   Félhomály, reményvesztett keserű könnyeimet nyelem és érzem, hogy fáj ... nagyon fáj. A fürdőszoba padlóján ülök, kezemben egy fém vállfával, melyről a saját vérem csöpög. Mit műveltem?! Vérem szép lassan beteríti a steril csempe padlót és egyre gyengébbnek érzem. Mit tettem?

~ o ~

-  Biztos benne, hogy nem veszélyes sem ránk, sem önmagára? - tompa férfihang szűrődik be a gépek csipogásán keresztül.
-  Nyugodjon meg.Az elmúlt egy hónap nagyon sok volt neki, de mostanra jobban van. Csak legyen biztos benne, hogy rendesen szedi a gyógyszereit és nyugodt környezetet tud biztosítani neki.Se nyüzsgés se lárma. Pihennie kell. 
-  És mi vehette rá arra, hogy saját magán abortuszt végezzen el...Úgy értem, hogy tehette ezt?
-  Az elmeállapota nagyon labilis volt az utóbbi időben. egy ideig azt is számításba kellett vennünk, hogy az öngyilkosságot is megpróbálja.
-  Jobb lett volna, ha ezt nem mondja el nekem, doktor.
-  Haza akarja vinni. Úgy érzem tudnia kell mire számítson.
-  Igaza van. És mikor vihetem el innen?
-  Akár már holnap délelőtt. Ha bármi gond adódna, ide mindig visszajöhet.
-  Tudok vigyázni a feleségemre.
-  A legfontosabbat pedig ne felejtse el..semmiképpen sem mondhatja el neki, hogy.... - a többit sajnos nem hallom, ugyanis egy beteg rohan el a szobám előtt, nyomában három ápolóval, akik tűkkel hadonásznak.

~ o ~

   Sűrű, szinte átláthatatlan esőfelhők borítják az eget és baljós előérzetem van. Valami nem stimmel, de nem tudom, hogy mi az.Ez a nap más... Reggel bejöttek hozzám az ápolók és kaptam tortát, nagyon kedvesek voltak, emléklapokat kaptam és öleléseket, valamint lufit...sok sok lufit. Megzavarodtam, de megnyugtattak, hogy semmi nincs, amitől félnem kellene odakinn. Fogalmam se volt, hogy az odakinn - t tényleg arra értik, hogy elmegyek.

-  Készen áll, hogy találkozzon a családjával? - kérdez vidáman az orvos.
-  Azt hiszem igen. - bólintok és felveszem a sporttáskám a vállamra.
-  Induljunk akkor. Sebastian már nagyon várja, hogy haza mehessenek.
-  Pontosan hová is megyek haza?
-  Európába.
-  És nem fogok félni a repülőn? - meredek rá rettegve.
-  Kap egy kis altatót az útra, észre sem fogja venni, hogy úton van. Plusz Daisy nővér önnel tart haza.
-  Ú, az remek lesz. - vidulok fel egyszerre.

   A halban találkozunk a szép férfival, aki első látásra elbűvölt, már akkor nap, amikor a kislányával volt benn.Most egyszer farmer és bakancs van rajta, téli kabát és sál, kezében pedig egy kocsikulcsot lóbál. Olyan ismerős, mégis olyan idegen. Egészen Októberig minden szombaton benn volt nálam és felolvasott, de sosem beszéltünk egy szót sem. Nem értettem miért jó ez neki...

-  Marion, hadd adjalak át Sebastiannak, aki ezentúl gondodat fogja viselni minden nap.
-  Nagyon örvendek. - mosolygok rá félénken.
-  Ismerjük egymást, nem kell ilyen félénknek lenni. - magyarázza bátorítóan.
-  Megpróbálom. - bólintok és feljebb húzom vállamon a táska pántját.

~ o ~

-  Hát itthon lennénk. - száll ki Sebastian a kocsijából és nekem is ajtót nyit, majd kisegít.
-  Ez fantasztikus. - nézek szembe a hatalmas farmházzal, melynek tetejét most hó fedi és a kéményen vidám füst gomolyog kifelé.
-  Daisy, elboldogulsz? - nézek a nővérre kedvesen.
-  Persze, nem sok cuccot hoztam magammal. - legyint vidáman és behajol a csomagtartóba, hogy kiszedje a táskákat.

   Az ajtóig csöndben baktatunk, majd mielőtt benyitnánk Sebastian rám néz és megfogja a kezem. Ujjaival apró köröket rajzol megfagyott kézfejemen és hitetlenkedve csóválja a fejét.

-  Mindig is máshogy képzeltem azt a pillanatot, amikor átléped ennek a háznak a küszöbét. - sóhajt, majd benyit a pompás építménybe.

Jurnal de design interior - Amenajări interioare : Tonuri neutre într-un minunat interior de la munte
  Belül rendkívül családias és amit azt illeti édes illatok terjengenek az egész belső térben. Talán almás süti... A berendezés puritán és mégis káprázatos. Minden barna és zöld, de látszik, hogy alapos keresgélés és variálás eredményeként lett ilyen lélegzetelállító.

-  Gyere, megmutatom a szobádat. - fog kézen Sebastian és elindulunk a lépcsőn felfelé.
-  Biztos nem gond, hogy engem a nyakatokba sózott a kórház? Mármint nem zavarok?
-  Egészen biztos, hogy nem fogsz zavarni senkit. Mindenki nagyon rég várta már, hogy hazagyere.
-  Akkor jó. - sóhajtok nyugodtabba és átengedem magam annak a kellemes melegnek, amely lépcsőn felfelé menet hatalmába kerít és teljesen feltölt belülről.Varázslatos...

   Az emeleten benyit a harmadik ajtón és a szemem elé tár egy káprázatosan berendezett, kényelmes lakosztályt, ami még csak meg sem közelíti a kórházi vaságyas, fehér falas,szanatóriumi kis lyukat, amiben eddig éltem.Kellemes, tojáshéj színű falak, nagy ablakok, melyek az erdőre néznek és meleg színek mindenfelé.

-  Ez káprázatos. - nézek szét elámulva.
-  Isten hozott itthon. - mosolyog szeretetteljesen és nem is értem, hogy nézhet rám így, ennyi türelemmel és még valami mással, valami leírhatatlan ragyogással a szemében, amikor tudja milyen szörnyű dolgokat tettem. Vagy talán nem is érdekli?

2013. december 10., kedd

ÚÚÚÚÚÚ !

Borzasztó Happy vagyok :D

Korábban olvastam már a cikket, de eddig nem nagyon volt időm kicsit örömködni.Nagyon szeretnék nekik gratulálni, mert nagyon szép pár és bár így le kell fújnom a képzeletbeli esküvőmet Sebbel, megéri, mert egy igazi nővel lehet boldog, nekem meg marad a várakozás a saját hercegemre.
Minden jót szeretnék nekik innen kívánni, mert megérdemlik.

Most pedig egy kis közérdekű...Kaptam egy érdekes kommentet a novella utolsó részéhez, ami tétova kérést fogalmaz meg, hogy esetleg legyen egy egész történet belőle.Nos én elkezdtem ma megírni és be kell vallanom, hogy most írom a befejező résztől az ötödiket, szóval ha ti is szeretnétek a folytatást, akkor a hamarosan felkerülő szavazással eldönthetitek.

Remélem a többség szeretné, mert a Fight for us óta ez az első olyan történet, ami komolyan tetszik.

Puszi, Bloodorange :*:*

2013. december 9., hétfő

Tonight...3/3

-  Büszke vagyok rád. - mosolygok rá  a koncert után.
-  Miért is?
-  Azért, mert nyávogás nélkül végig bírtál egy egész órát.
-  Furán jött volna ki, ha nekilátok nyavalyogni a színpadon.Nem gondolod?
-  De igen, igazad van.
-  Amúgy pedig úgy rémlik, hogy valamit abbahagytunk a koncert előtt. Neked nem? - villant rám egy eszméletlen mosolyt.
-  Hm, most így visszagondolva de. - fonom a nyaka köré szabad kezem és magamhoz vonva megcsókolom.

   Minden porcikám bizsereg az érintésére, amit csak fokoz az, hogy nyelve finoman cirógatja ajkaim és pontosan tudja, mit szeretnék.Ajkait elszakítja az enyémektől és nyakam kezdi csókolni, amitől még inkább kiráz a hideg.

-  Szerencse, hogy itt van ez a rengeteg ember. - suttogja fülembe.
-  Egy óra múlva indul a buszom. Találkozunk még?
-  Össze vagyunk kötve. Nélkülem nem mehetsz sehová. - mosolyog le rám bátorítóan.
-  Igazad van, de lassan szét kellene választanunk magunkat egymástól, mert nekem holnap délután már máshol kell fellépnem.
-  Akkor ennyi volt?
-  Egyszer minden jónak vége lesz.
-  Gondolom igen. - hajtja le a fejét most már szomorkásabban.
-  Hé, nem lehetünk olyan elfoglaltak, hogy ne tudjunk találkozni. - teszem álla alá a kezem.
-  Igazad van. Keressünk egy biztonsági őrt, hogy szabadítson meg minket.
-  Benne vagyok. - bólintok, majd elindulunk.

   Nem kellett sokat keresgélnünk, hogy találjunk egyet, aki kicsit vonakodva, de a halálos fenyegetések miatt elválasztott minket. Sokkal jobban érzem magam, most, hogy nem vagyunk összekötve, de ha bevallhatom, akkor vele jobb volt. Mintha azzal, hogy kiszabadítottak minket a bilincsből egyszerű idegenekké lettünk volna ismét.

-  Köszönjük. - mosolygok a férfire furán és elindulok vissza a lakókocsimhoz.
-  Várj már meg! - rohan utánam Seb.
-  Igen?
-  Legalább a telefonszámodat add meg, mielőtt kilépsz az életemből.
-  Oké, legyen. - vonok vállat  és kezembe véve mobilját bepötyögöm a számom és vissza is adom neki.
-  Hívlak, ha végre le tudok ülni öt percre.
-  Várni fogom a hívásodat. - mosolygok rá, de igazából kételkedem benne, hogy valaha is hívni fog.

~ o ~

   Ismét egyedül, de már megszoktam. A csillogás és a siker nem mindig hozza el a sikert. Ha azt hittem, hogy egy kis pihenés segíteni fog, tévedtem...Nem tudok enni, nem tudok figyelni, nincs ihletem és egyszerűen dekoncentrált vagyok.Valami nincs velem rendben...De nem tudom, hogy mi is az.

~ o ~

   Lassan november van és New Yorkban csodaszép az ősz. A parkok aranyszínben pompáznak és mindent betölt a füst, mely meghatározza a város képét ebben az időszakban. A fesztivál óta még vékonyabb lettem és arcom beesett. Nagyon rosszul néztem ki és a turnénkat is be kellett szüneteltetni, mert egyszerűen nem voltam hajlandó felmenni a színpadra. A csapatom pedig azzal fenyeget, hogy kitesznek és új énekesnőt keres. Nos, megértem őket.

   Sebastian nem jelentkezett.Egyáltalán semmi hírt nem adott magáról, ami először nem zavart, de amikor azt olvastam, hogy újra összejöttek a barátnőjével, akkor az eléggé rosszul esett.Talán azóta nem írtam új dalt. Most már nem is számítok rá, hogy esetleg felbukkan és szerelmet vall, mert ez nem egy tündérmese. Itt nem mindig győz a jó és én ebbe már beletörődtem.Azt hiszem vissza kellene térnem a normális életemhez. Itt az ideje felébredni.  

 ~ o ~

-  Bébi, azt hiszem el kellene menned. Nemsoká itt van a feleségem. - súgja a fülembe egy ismeretlen férfi hang.
-  Ki maga? - túrok hajamba zavarodottan.
-  Charles vagyok, az este pedig remek voltál. - csókol meg, majd kiszáll az ágyból.

   Semmire nem emlékszem az előző estéből. Szétnézve egy nagy lakosztályban találom magam, ahol egyetlen ismerős bútor sincs. Minden idegen és a férfi, aki épp bokszerét veszi magára még csak nem is vonzó.Mit tehettem?

                                                                              ~ o ~

Sadness.    Mi is indított el a lejtőn? Már nem emlékszem. Jelenleg a fürdőszobámban ülök és remegő kezekkel szorongatok egy törött borosüveget. mit akarok vele? Már ezt sem tudom. Ha a tükörbe nézek egy torz szellemet látok csak, aki mindössze homályos imitációja régi önmagának. Hetek óta nem eszem rendesen és kitettek a bandából. Nem tudom mi lehet ennél rosszabb, de talán már nem is fogom megtudni. Elhatároztam, hogy ma véget vetek ennek. A lejtő legaljára értem és innen már nem látok kiutat. Valami régen elromlott, nem emlékszem mi de tudom, hogy fájt. Talán túl naiv voltam az élethez és mind ahhoz, ami vele járt...A gyengeséget megérzik az emberek és az enyémet ki is használták.Tönkrement kapcsolatok, átmulatott éjszakák és egy éjszakás kalandok kísértek az elmúlt fél évem és elegem van belőle. Csak azt akarom, hogy vége legyen Nagyon fáj...


~ o ~

  Szirénák és villódzó fény. Hangok szűrődnek át a sötéten és érzem, hogy vége van. Vége a szenvedésnek, vége a bánatnak és vége a várakozásnak, valami olyasmi után, ami soha nem is volt az enyém. Lehetek - e olyan szerencsés, hogy mindennek egyszerre most vége szakad? A gépek monoton zaja és tompa beszélgetések egyre halkabbak lesznek, azt hiszem itt az idő.Viszlát világ, viszlát élet.

~ o ~

-  Miért tetted? - mered rám Dr. Harper a papírjai mögül.
-  Azt hiszem elegem volt. - válaszolom unottan és közben a csuklómon lévő géz kiálló cérnájával játszadozom.
-  Marionon, kérlek rám figyelj. - könyörög a doki.
-  Doki, azt akarja hallani, hogy besokalltam az életemtől és véget akartam vetni neki? Azt akarja kisajtolni belőlem, hogy egy olyan valakire vártam, aki igazából sosem tartozott hozzám és én annak ellenére, hogy nem ismertem beleszerettem? Esetleg azt, hogy az egész életem egy haszontalan időpocsékolás volt, ami még csak meg sem érte az egészet?! - emelkedek fel a kanapéról és az ablakhoz sétálok.
-  Marion, ezen már ezerszer végigmentünk. Semmi értelme ugyanazt hajtogatnod, ettől nem lesz jobb. Meséld el nekem, milyen volt az a fesztivál egy évvel ezelőtt.
-  Felejtse el. Csak egy álom volt az is, mint az összes többi. - legyintek és tovább bámulok a fülledt nyári naplementébe.
-  Emlékszik valamire belőle?
-  Azt hiszem... - sóhajtom lehangoltan.

~ o ~

   Tompa beszélgetés szűrődik be a kórterem ajtaja elől, én pedig fülemet az ajtóra tapasztva próbálom kiszűrni a fojtott hangokat, nem sok sikerrel.

-  Nézze, nem fogok hazudni magának. A felesége nem emlékszik semmire a fesztivál után történtekből.
-  És van rá esély, hogy újra emlékezzen?
-  Az esélyek elenyészőek. A koponyatrauma túl nagy volt, és a vérveszteség is nagyon súlyos.Az elmúlt időszakra úgy emlékszik vissza, mint élete legsötétebb korszakára.
-  Segíthetünk a felépülésben?
-  Most a legjobb, ha időt adunk Mrs. Vettelnek a felépülésre és a gyógyulásra. Talán fél év és a kislányukkal is találkozhat.

   Résznyire nyitom az ajtót, hogy kileshessek rajta. A doki egy harmincas éveiben járó férfival beszélget, aki egy öt év körüli kislány kezét szorongatja. Vajon ki lehet ő? Csodálatos férfi...Még sosem láttam az előtt. Megzavarodom...A kislány annyira hasonlít valakire? Vajon kire? Honnan ilyen ismerősek hirtelen?

   Összerogyom és fejemet térdeimre hajtva remegve próbálom kiszűrni a cikázó képek közül a fontosabbakat.Sikoltás...szirénák...vér...pittyegés....gyermeksírás...monoton eső az ablakon...nem áll össze.Valami hiányzik. Mrs. Vettel, az én lennék? A kislányommal? Van gyerekem?

-  Kérlek, Marion, nyugodj meg. - hallom meg az orvos lágy hangját a hátam mögül.

   Észre se vettem, hogy körmeimet olyan mélyen vájtam arcomba, hogy vér serkent körmeim nyomán.

-  Gyere,feküdj le szépen. - felállít és az ágyhoz kísér, de én elkeseredetten nézek a kitárt ajtó felé, ahol a csodaszép férfi áll, könnyekkel a szemében, a kislány pedig apja lábába fúrja az arcocskáját és vállai remegnek a zokogástól.
-  Kik ők?...Kik ők?...Kik ők? - ezek a szavak hagyják el ajkaim, mielőtt véremben szétáradna a nyugtató és a világ ismét elsötétülne.

***
Oké, szóval ez lenne a novella befejező része, ami tudom, hogy felkavaró és kicsit brutális, de ha tudnátok, hogy mi van a fejemben akkor hálát adnátok, hogy nem rendeztem tömegmészárlást.
Az új történettel nem tudom mikor jelentkezem, de tekintve, hogy nem volt egy jó ideje normális történet az oldalon, ezért megpróbálok egy értékelhetőt összehozni.
Legyetek jól és majd igyekszem minél hamarabb újra jelentkezni.
Puszi :*:*

2013. december 2., hétfő

Közleményecske!

Szia, Mindenki!

Rövid leszek és lényegre törő. A történet,ami a blogon fut egyszerűen nem tetszik. Nem tetszik a történetalakítás és megint elszúrtam. Nagyon agyalok egy új történeten és hamarosan konzultálni fogok Rékával, aki mindig szívesen ad nekem ötleteket. Szóval mivel ez a történet nem lesz már folytatva, ezért a hétvégéig biztos nem lesz friss rész, addig pedig megpróbálom befejezni a novellát. Tudom, hogy nem szép dolog tőlem, de az ihletre várok, ami remélem hamarosan megtalál. 

Legyetek jók és nézzétek el nekem az írói válságomat.
Puszi, Bloodorange :*:*