Tonight...3/6

Halihó!

Itt is volna a friss rész, remélem tetszeni fog nektek, mert komoly terveim születtek meg ma este, ahogy a fejlécet nézegettem.Köszönöm Szabusak a kommentet és persze nektek a pipákat.

Remélem most sem hagytok cserben. Vasárnap találkozunk a másik blogomon és, bár még nem biztos, de elképzelhető, hogy lesz meglepi a blog fája alatt nektek. Persze ez attól függ, mennyire lesz időm.

Legyetek jók és mindenkinek Kellemes Ünnepeket, így előre is!

Puszi és jó olvasását!

:*:*

-  Menjünk le vacsorázni. Anyukád biztosan főzött valami finomat. - fog kézen és elindul kifelé, de én megtorpanok.
-  Szerintem anyukám jobban érezné magát, ha én nem a családdal vacsorázni. - fonom magam köré karjaimat.
-  Ez butaság. Örül neked, csak még szokatlan, hogy itt vagy. Nagyon régen voltál utoljára családi körben.
-  Pontosan mennyi ideje is?
-  Majdnem négy éve...
-  De akkor miért van az, hogy semmire nem emlékszem? Olyan, mint egy sötét folt minden.
-  Szerintem ne most beszéljük meg. Olyan nyugodt vagy most... Nem akarlak felzaklatni.
-  Holnap reggel elmeséled, ígérd meg.
-  Megígérem. - bólint, majd maga előtt tessékelve elindulunk lefelé a konyhába.

   Ez a második alkalom, amikor itt járok, de a hangulat nagyon megváltozott. Több ember is van a nappaliban és mindenki jó kedvvel cseverészik, engem pedig elfog a klausztrofóbia. Túl sokan vannak és túl hangosak. Egyikőjüket sem ismerem és mégis úgy néznek rám, mintha ezer éve legjobb barátok lennénk.

-  Nem azt mondtad, hogy vacsora lesz? - fordulok Sebastian felé rémülten.
-  A családdal. Ők itt a te családod.
-  De egyikükre sem emlékszem. - forgolódom kétségbeesetten.
-  Édesapádat biztosan megismered. - mutat egy ősz férfi felé, aki szelíden int felém, várja mit reagálok.
-  Őt igen. De itt mindenki más idegen.
-  Meg kell ismerned őket. Az életed részei voltak.
-  Félek. - vallom be feszülten.
-  Hívjam le Daisy-t?
-  Nem kell, csak egy pohár vizet szeretnék.
-  Addig beszélgess apukáddal. Nagyon hiányzott neki a kicsi lánya.
-  Rendben, de siess vissza, kérlek.

  Csak mosolyogva bólint és eltűnik a tömegben. Hamarosan édesapám veszi át a gardedám helyét az oldalamon és azonnal szoros ölelésbe fon, amint kartávolságon belülre érünk egymáshoz. Köré fonom a kezeim és bár nem értek semmit, viszonozom az ölelését. Mélyen beszívom az illatát és ez visszarepít a nagyon is távoli múltba, amikor gyerekként az ölében ülve hallgattam a tündérmeséket, amiket nekem és az öcsémnek olvasott fel minden este lefekvés előtt.

-  Robie hol van? Ő nem jött el?
-  Kicsi... Robie... Nem tudott eljönni. - látom a szemében a szomorúságot, de megpróbálok nem figyelni rá.
-  És ugye el fog jönni meglátogatni?
-  Beszéljünk másról inkább. Tetszik itt neked?
-  Igen, Sebastian és a kicsi Bianka nagyon rendesek, de anya olyan ellenséges. Miért?
-  Majd megnyílik neked. Tudod nagyon sokáig kellett neki betölteni olyan szerep köröket, amikből már kiöregedett és most már fél, hogy nem kell senkinek ezek után.
-  Én ezt nem értem... - rázom a fejem értetlenül és elkezdek szédülni a sok kusza információtól.
-  Itt is van a víz. - ad a kezembe Sebastian egy drágának tűnő kristálypoharat, de annyira remegek, hogy kiesik a kezemből és szilánkokra törik a padlón.
-  Nagyon sajnálom... Annyira sajnálom. - szabadkozok és érzem, ahogy könnyeim peregni kezdenek.
-  Semmi baj, gyere... Menjünk fel. Ez nagyon rossz ötlet volt.

  Ahogy kimondta, hogy felmehetünk én annyira megkönnyebbülök, hogy szinte hallom szívem visszatérni látszó normális ritmusát. Kezeim remegése is alább hagy és képes vagyok egyenes, normális ütemű járást produkálni. Fenn a szobámban Sebastian bezárja az ajtót maga mögött és türelmesen megvárja, míg befészkelem magam a plédek közé.

-  Sajnálom, hogy nem szóltam erről az egészről. - jön oda hozzám lehajtott fejjel.
-  Nem baj. Jó volt végre látni apát. Hiányzott.
-  Nem akarsz lezuhanyozni? Megvárlak itt.
-  Inkább maradnék most veled egy kicsit. - húzódok közelebb hozzá.
-  Biztos nem lesz baj?
-  Sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, ha itt vagy.
-  Korábban nem voltál ilyen őszinte.
-  Ennyire jól ismertük egymást régebben? - kíváncsiskodtam.
-  Mondhatjuk így is. - vakarja meg a tarkóját.
-  Biztos nem meséled el most mi volt régen?
-  A doki nagyon ki lenne akadva. Azt mondta ne mondjak semmit neked.
-  De én tudni akarom. El tudom viselni.
-  Félek, hogy nem. Várjunk még vele. - néz mélyen a szemembe.
-  Oké, legyen. De ígérd meg, hogy elmondod. - unszolom tovább türelmetlenül.
-  Menj, zuhanyozz le és majd meglátjuk.

   Szót fogadok neki és miután eligazított a fürdőben lezuhanyzom és pizsamában térek vissza. Megvárja, míg
elhelyezkedek és kicsit még ül az ágyam szélén, majd lassan kisétál. Este nyugodtan alszom és reggel nagyon is kipihenten ébredek. Kikelek az ágyból és a fürdőszobában elvégzem a reggeli rutint, amit a kórházban is megszokhattam, majd kikeresek pár kényelmes ruhát és végül felkötöm a hajam. Sminket nem használok, hiszen arra nem volt eddig szükségem és most sem tartom feltétlen létfontosságúnak.

   A konyhába menet megakad a szemem egy képen a falon. Nagy, vaskos fakeretben van, eddig nem is értem, hogy nem vettem észre. Közelebb lépek és ijedten veszem tudomásul, hogy a képen én vagyok, fehér menyasszonyi ruhában, mellettem pedig Sebastian mosolyog és összekulcsolt kezeinket a csokromon pihentetjük. Megrémít, amit látok és nem értem. Nem emlékszem rá... nem emlékszem Sebastianra és a közös múltunkra...Miért?

-  Á, hát itt vagy. - lép mellém Daisy mosolyogva.
-  Ez mi? - kérdezem remegő hangon.
-  Egy kép Sebastianról és rólad.
-  De én nem.... én nem...
-  Gyere le, vedd be a gyógyszereidet és majd mindent szépen elmesélnek neked.
-  Sebastian azt mondta, hogy nem szabad...
-  Nem lesz semmi baj. Mindent csak szép sorjában. - fogja meg a karom és levezet a lépcsőn.

  Lenn nyoma sincs a tegnap esti nyüzsinek, helyét csönd és a harmónia foglalja el. Anya a konyhapult mögött sertepertél és kávé édes illata leng be mindent. Sebastian és Bianka jóízűen reggelizik, két hely pedig üresen van hagyva, nekünk.

-  Jó reggelt! - köszönök előre vidáman.
-  Nektek is! - üdvözöl minket Sebastian kanállal a szájában.
-  Reggelire mi van? Farkas éhes vagyok. - huppanok le a székre Bianka mellett.
-  Nagyi csinált zabkását és gyümi van hozzá.
-  Finomnak hangzik.
-  Daisy, gyere te is reggelizni! - inti az asztalhoz az ápolónőt Sebastian.
-  Most nem. Inkább segítek pakolászni.
-  Ugyan, nem azért vagy itt, hogy rabszolga legyél, hanem azért, hogy te is a családhoz tartozz.
-  Akkor legyen. - von vállat mosolyogva és leül mellém.

~ o ~

   Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó üzlet lesz felkeresni azt a szerencsétlent. Ha ő nincs, én még mindig a habos babos életet élném, amit annyira nem nekem találtak ki. Amíg Esther nem emlékszik semmire, addig a kis titkom biztonságban van. Remélem anyában megfelelő társat választottam erre a kis csínyre. De hát csak nem árulja el a saját ikreit...

~ o ~

   A gyógyszerektől ugyan kicsit elálmosodom, de nem engedek a csábításnak és inkább egész nap fenn vagyok és vagy anyának segítek a konyhakertet rendezgetni, vagy festünk Bainkával vagy Sebastiannál kotnyeleskedek a dolgozószobájában. Megtudom, hogy régen Forma-es versenyző volt, de valamiért abbahagyta és most egy kisebb gokart pálya tulajdonosa nem messze a várostól. Megígéri, hogy ha jobb idő lesz, akkor majd kivisz magával, de addig is az emlékezés és a szép emlékek gyűjtése a legfontosabb dolog mindenek felett. Beletörődtem, hogy egyelőre nem árul el semmit,de az a kép a falon nagyon felzaklatott és most is kicsit feszélyezve érzem magam, agyam pedig folyamatosan elméleteket gyárt arról, hogy mi is lehetett.

  Késő délután felfedező útra indulok és a ház minden zugát bejárom. Az első emeleten betévedek a nagy hálószobába,ami lakatlannak tűnik már évek óta. Ugyan egy szem por sincsen, de érződik rajta az elhagyatottság. Három ajtó nyílik belőle. A egyik helyiség teljesen üres, míg a másik kettőből az egyik egy kisebb fürdőszoba, a másik pedig egy gardróbszoba. Előkelő hófehér bútorzattal és drága csillárokkal, a polcokon pedig szépen sorban ruhák vannak behajtogatva, vagy vállfákra akasztgatva lógnak le egy - egy zsúfolt rúdról. A cipők megszámlálhatatlan párokban sorakoznak az ajtóval szembeni polcokon, szinte beleszédülök ennyi csillogásba. Elámulva megyek oda az egyik ilyen polchoz és leemelek róla egy pár arany, elég márkásnak tűnő tűsarkút. Nem merem felpróbálni, mert valami azt súgja, hogy nem az enyém. Gyorsan vissza is rakom és kisietek a helyiségből. 

  A hálószobában még elidőzök egy kicsit és szétnézek. Minden olyan idegen, szinte taszító számomra, de mégsem lehet az, nem szabad, hiszen ha igaz az, ami az agyamban formálódik és én valóban Sebastian felesége vagyok, akkor ez a mi életünk lett volna. Egy közös élet, mely valami miatt félbe szakadt én nem tudom felvenni a fonalat... Miért nem? Miért nem tudok visszailleszkedni ebbe a fényűző, minden pompát magába foglaló életbe? Talán nem itt van a helyem? Nem tudom....