Tonight... 3/5

Halika!

Nos, ugyan kommentet nem kaptam, de nyilván ez a kezdeti sok... vagyis remélem.

Most valamivel hamarabb tettem fel a részt, mert több is kész van és mert ma bőkezűségi rohamom van.

Ez már fele olyan sokkolóra sikerült és egy kis tűzijáték is van benne, remélem értékelitek majd.

Várom a pipákat, ha a vélemények el is maradnak.

Legyetek jók és kitartás, már csak egy hét a szünetig!

Puszi :* :*

   Egyedül a szobámban. A folyosóról halk hegedűszó szűrődik be és kinn lágyan hull a hó. Fantasztikus...Lenyűgöz ez a csend és béke, mely körbeölel és olyan mértékű lelki nyugalmat ad nekem, melyet nagyon régen éreztem.

-  Csókolom... - lép be egy szöszke kislány félve.
-  Szia pici lány. - fordulok felé mosolyogva.
-  Apa mondta, hogy meg tetszett érkezni. Tetszik itt nálunk?
-  Igazán nagyon szép házatok van.
-  A nagyi szerint túl messze van a várostól, de apa nem akarja eladni, mert még a mamával választották a telket.
-  És mi történt a mamáddal? - ülök az ágyra, majd megpaskolom a takarót magam mellett, mire ő vidáman odaszalad és felül mellém.
-  A papa szerint nagyon beteg és nem jön haza többet.
-  Sajnálom. - teszem kezem az övére, mire ő szomorkásan felnéz rám.

   Már épp felállnék, hogy kinézzek az ablakon, amikor berobban a szoba ajtaja és belép rajta, legnagyobb meglepetésemre az édesanyám.

-  Ne menj a kislány közelébe.. - hangja higgadt, mégis fenyegető.
-  Anya, valami rosszat tettem? - nézek rá kicsit értetlenül.
-  Csak ne... ne menj a kicsi közelébe. Jól van? - kérlel remegő hangon.
-  Ha ez kell ahhoz, hogy boldog legyél, akkor megígérem. - emelem fel a kezeim védekezően és lépek hátra egy lépést, de több nem megy, mert a szöszke kislány mellettem terem és átöleli a derekam.
-  Nagyi, kérlek ne... - kérleli anyukámat zokogva és közben egyre közelebb von magához.
-  Csak egy haja szála görbüljön meg... - néz rám még fenyegetőbben és kivonult a szobából.

   Nem értem ezt a szintű ellenségességet, ráadásul pont az anyámtól...Kicsit elszomorít, de végül is nagyon régen beszéltünk és esetleg tehettem valamit a múltban, amire a drogok miatt nem emlékszem.

-  Marion, ugye maradhatok?
-  Persze, hogy maradhatsz. - guggolok le elé.
-  Hozok társas játékokat, oké?
-  Itt leszek, ne aggódj.
-  Máris jövök. - puszil meg és már ki is rohan.

   Egyedül vagyok és képek rohannak le. A szép férfi, amint rám mosolyog és a hajammal látszik, egy csecsemő, aki a karomban fekszik és kacag, szőke tincsei pedig picike pihékként simulnak feje búbjára, nevetések egy zárt szobából, éles fény, hangos csipogás és zokogás. A földre roskadva tenyerembe temetem az arcom és ismét zokogni kezdek.

-  Apa! - hallom meg a kislány sikolyát , majd trappolás zaja hangzott a folyosóról és hamarosan megjelent Sebastian.
-  Marion, minden oké. Minden rendben van. - guggol le mellém Sebastian és vállam köré fonja karjait.
-  Sebastian...félek. - nézek rá ijedten.
-  Nem lesz semmi baj. Gyere, bújj ágyba, biztosan ki vagy fáradva.
-  És a kislányod?
-  Ő mindig itt lesz, te pedig pihenni fogsz.
-  Biztos nem baj?
-  Nem gond. - mosolyog kedvesen, majd a karjaiba vesz és az ágyhoz sétál velem.

  A puha takaró szinte alig ér a bőrömhöz, de mégis olyan, mintha perzselne.Hiába próbálom győzködni magam, hogy ennek baromi kényelmesnek  kellene lennie, mégsem megy.Besüpped alattam a matrac, de olyan, mintha elsüllyednék egy hajóval. Gyomrom leereszkedik és szédülni kezdek. Sebastian észreveheti az arcom színének elváltozását, mert aggodalmasan méregetni kezd

-  Jól vagy?
-  Azt hiszem nem... - vallom be szégyenkezve, mert tudom, hogy ezzel is galibát okozok neki.
-  Menjünk ki a mosdóba? Hozzak egy vödröd, vizes borogatást, mi esne jobban?
-  Behívod nekem Daisy-t?
-  Persze, addig maradj itt. Meg ne mozdulj, oké?
-  Majd én maradok vele, apu.
-  Bianka, Marionnak most pihennie kell. Menj le a nagyihoz, olvassatok valamit.
-  Hát jó... - pislog a szőke kislány beletörődötten, majd kisétál a szobából.
-  Maradhatott volna. Nem zavar egyáltalán.
-  Én szeretnék maradni veled, ha nem baj.
-  Persze, hogy nem. Olyan rég találkoztunk.
-  Te emlékszel a találkozásainkra és arra, hogy benn voltam nálad?
-  A doktor mondta, de emlékeztem rád. Csak ki kellett keressem az emlékeket.
-  Vissza jövök azonnal, csak szólok az ápolónőnek.

   Egyedül maradok és lassan kezdek kicsit megnyugodni. Fura érzés kerít hatalmába, ami csak akkor múlik el, amikor Sebastian és fekete hajó ápolónőm visszatér. Kapok valami bigyót, talán görcsoldót, de nem vagyok enne biztos, mert mióta nem felcímkézve kapom a  pirulákat, azóta nem is tudom mi is az, amit beveszek. Persze minden receptre van, de akkor is...

-  Most aludj egy kicsit. - takar be Daisy, majd vállára veszi a kis pántos neszesszert és kifelé indul.
-  Én maradhatok vele? - kérdezi Sebastian félve.
-  Csak semmi meggondolatlanság.
-  Angyal leszek, ígérem.
-  Majd gyertek le enni, oké. Arra a sok gyógyszerre kell egy kis ennivaló is.
-  Bianka bejöhet?
-  Ne fárasszuk le nagyon, most inkább csak te maradj. Úgy is mindjárt aludni fog.
-  Legyen ahogy mondod. Te menj vissza, folytasd a kipakolás, utána foglald el magad. Pihenj.
-  Köszi. Ha kellek itt leszek a másik szobában.

  Mikor kimegy mi kettesben maradunk. Leül mellém az ágyra, majd eldől azon. Könyökére támaszkodik és engem fürkész.

-  Jó, hogy itt vagy. - suttogja végtelenül szomorúan.
-  Sokkal jobb itt lenni. A kórház nem volt túl barátságos. - fordulok felé és közelebb férkőzök hozzá, valamiért biztonságban érzem magam vele.
-  Én mondtam, hogy hozzunk haza... még mielőtt az a szemétláda... - itt ökölbe szorul a keze.
-  Nem emlékszem szinte semmire.
-  A doki szerint nagyon sokáig még homályosak lesznek a dolgok, de rendben leszel. Mos már azokkal vagy, akik szeretnek téged.
-  Rád nem emlékszem. Olyan homályos az arcod. Valahol ott vagy,  de egyszerűen nem emlékszem. Nagyon nagy baj?
-  Dehogy baj, csak jó lenne, ha eszedbe jutnánk.
-  Biankára sem emlékszem.
-  Még nagyon kicsi volt, amikor utoljára láttad.
-  Értem... - hajtom le a fejem.
-  Szépen lassan eszedbe fognak jutni a dolgok. Itt senkitől nem kell félned, mi vigyázunk rád.
-  Köszönöm. - mosolygok rá hálásan és megpuszilom az arcát, majd hátat fordítva neki lassan elalszom.

~ o ~

   Mikor kinyitom a szemem nagyon sötét van, szinte semmit nem látni. Ágy és ablakok, minden olyan ismerős.Asztal székek, lámpák és valami gyomorforgatóan émelyítő szag. Kiszállok az ágyból, ami addigra már kihűlt mellettem és körbenézek. Valami megváltozott ebben a statikus mozdulatlanságban. Valami megmagyarázhatatlan és mégis oly ismerős lengi körbe a szobát... kitárul a hátam mögött az ajtó és belép rajta valaki. automatikusan rámosolygok, hiszen olyan ismerős. Felé nyújtom a karomat, mire ő elővesz egy fecskendőt és kérdezés nélkül a karomba döfi. Fáj, de nem mondok semmit, nyilván tudja mit csinál.

-  Gyere, ülj fel az ágyra. - dörmögi kaján, torz vigyor kíséretében és összekulcsolva ujjainkat az ágyhoz sétál.

   Lassan ültet fel a lepedőre és óvatosan lehúzza nadrágomat. Mit művel?! Bensőm ordít, de testem nem engedelmeskedik az agyam parancsainak. Mozdulatlanul ülök vele szembe és hagyom, hogy azt tegyen amit akar. Miért teszi velem ezt? Fáj... Erőszakos... Feszítő... Türelmetlen...Akaratos... Nem akarom.... Elég...!

~ o ~

  Kipattannak szemeim és a fenyegetés elől a lehető legmesszebb akarok szaladni. Zárt ajtó és félhomály. Hová is bújhatnék, amikor ez a férfi itt alszik mellettem? Leugrom a földre és felmérem a terepet. Észreveszek egy nagy virágcserepet, ami mögött éppen elférek. Rettegek és el akarok menekülni. Sietségemben megbotlok egy szék lábában, amitől a földre rogyok, és könnyeim azonnal potyogni kezdenek a szememből. Mitől félek ennyire? Megtörölve arcomat az ágy felé pillantok. A férfi még mindig alszik, szerencsére... Végre sikerül odabotorkálnom a növényhez és nagy erőfeszítések árán megmozdítom. Mögé bújok és összekuporodva várom, hogy mi lesz. 

  Hamarosan mocorogni kezd a takarók között, majd felébred. Ijedten néz körbe, biztosan fél, hogy elmondom mit tett. Szétnéz és mintha máris észrevett volna. Hogy láthatott meg, amikor szinte ki sem látszom a növény mögül.

-  Marion, itt vagy benn? - kérdezi elkeseredetten és a fésülködő asztalhoz sétál.

  Nem merek megmozdulni, annak ellenére, hogy egyszerre elmúlik a pánikrohamom. Mi van ha bántani akar? Mi van, ha megüt? Mi van, ha megint beadja azt a szert és azokat a dolgokat teszi velem?

-  Kérlek gyere elő, ha benn vagy. Én vagyok az, Sebastian.

  A név hallatára megnyugszom. Nagy levegőt veszek és kicsit nehézkesen, de felegyenesedem és odalépkedek hozzá. Elnéző mosollyal fürkészi meggyötört arcomat és felém nyújtja egyik kezét. Ijjaim lassan siklanak tenyerébe és amint biztosan tart közelebb lép.

-  Miért bújtál el? - dorombolja megnyugtató hangon.

-  Féltem...

-  Itt senki nem bánthat. - simít végig kézfejemen.

-  De az a férfi... itt volt és bántott.

-  Ki?

-  Nem tudom... Azt hittem te vagy az, de aztán nem, mert felébredtél és olyan kedvesen szólítottál és nagyon meg voltam ijedve.

-  Hogy bántott? Fájt, amit csinált?

-  Adott valami szert és nem tudtam elfutni, aztán...aztán... - nem tudom kimondani, amit az szemét művelt velem és már így is érzem, ahogy a pánik ismét eluralkodik rajtam.

  Remegő kézzel hadonászok és legszívesebben visszamennék a cserép mögé, de nem enged el. Türelemmel és kedvességgel hallgat meg, arcizmai nem mozdulnak, de szemében látom a felzaklatottságot és a haragot, amint viharfelhőként homályosítják el a szikrázó kék szempárt.

-  Soha többet nem fog bántani senki. Ígérem. - biztosít határozottan és átölel.

  Miért tette? Nem tudom... Jól esik - e? Biztonságban érezem magam, hosszú idő óta először.