Halihó mindenki :D
Mint azt nyilván konstatáltátok, kedves ide tévedők, ismét megváltoztattam a blog kinézetét, remélhetőleg most egy huzamosabb időszakra így is marad, maximum a fejlécet fogom cserélgetni.
Nos, ez egy egészen kicsit, na jó, nagyon brutális rész lett, szóval a gyenge idegzetűeknek csak saját felelősségre ajánlom, mert nem szeretnék aztán nem tetszett pipákat látni, mert brutális volt és nem erre számítottatok.
Ez a történetem kicsit nagyon más lesz, mint az eddigiek, nem lesz tele romantikus agyonhabosított részekkel, csak szökőévben egyszer-kétszer és megpróbálom magam ehhez is tartani.Csak,hogy ne érjen senkit meglepetés, elárulhatom, hogy tőlem nem tudom mennyire megszokott stílusban elég váratlan és megrázó fordulatokat tervezek bele, szóval tessék készülni.
A következő rész akkor jön, ha úgy érzem elégé tetszett nektek.
Ja és még egy kis lábjegyzet, vagy bocsánatkérés, majd eldöntitek... Az előző két részben a főszereplő nevét egy fatális hiba miatt rosszul írtam, de csak tegnap vettem észre és ki kellett javítsam.Nagyon nagyon elnézést kérek érte.
Legyetek jók és jó olvasást :* :*
Hó? Milyen rég volt már...olyannyira, hogy már nem is emlékszem mikor érintett utoljára valami ennyire tiszta és ártatlan. December van, azt hiszem 10.-e, de nem vagyok benne biztos. Kabátomon átfúj a lenge szél, de még ez sem érdekel. Egy fél éve élek ebben az átkozott intézetben és nem emlékszem miért kerültem be. Mármint a doki szerint volt egy autóbalesetem, de nem emlékszem rá. A doki szerint normális életem volt egészen addig, de erre sem emlékszem. Az egyetlen dolog ami minden éjjel kísért az egy magányos, elrontott, romba döntött élet, melyből én kerültem ki vesztesen.
- Marion, kérem jöjjön be most már. Meg fog fázni. - hallom meg az egyik nővér kedves hangját.
- Nem maradhatnék még egy kicsit? - fordulok felé kérlelő tekintettel.
- Sajnálom, kicsim. Nem lehet... - csóválja a fejét szomorúan.
- Akkor hát menjünk. - indulok meg nevetve majd, mintha mi sem történt volna besétálok a kellemesen meleg épületbe.
Leveszem a kabátom és a nővér kezébe nyomom. Sálammal és sapkámmal is hasonlóan teszek, hiszen benn semmi értelme nincs használni őket. Nagy, fehér terembe érkezek, ahol asztalok és székek vannak szépen sorban felállítva és kanapék meg dohányzóasztalok, rajtuk újságok és hamuzók. Olyan ez, mint egy nagy nappali amnéziás és értelmi sérült emberek számára.Szép...szép...
- Hogy vagyunk ma? - áll meg mellettem egy orvos.
- Köszönöm még mindig remekül. - válaszolom monoton, gépies hangon és el akarok menni, de visszaránt.
- Ugye nem felejtetted el a ma esti kezelésünket.
- Nem, doktor úr. Ott leszek.
- Felettébb örülök ne ki. - vigyorog rám önelégülten és elsétál.
Rendszeresen járok a kezelésekre ezzel az orvossal, de attól a pillanattól, hogy becsukom magam mögött az irodája ajtaját minden homályba burkolózik.Fogalmam sincs mit csinálok, vagy ő mit csinál. Minden egy nagy sötét folt és elképzelhető, hogy nem is akarok rá emlékezni. A legutóbbi találkozásunk után lila foltokat talált a főorvos a combom belső oldalán, azt mondta biztosan megütöttem magam. Egy pillanatra elgondolkodtam ennek a valószínűségén, utána kételkedtem, végül pedig egy bezárt szobában tértem magamhoz. Sok olyan dolog történik itt, amire az ember a saját baján kívül sem emlékszik. Nem egy mennyország ez a hely...
~ o ~
- Kiengednek? - meredek az osztályvezető orvosra rémülten.
- Igen. Úgy néz ki, hogy az egyik hozzátartozója vádat emelt a kórházunk ellen bántalmazás és szexuális erőszak miatt.
- De én nem is...
- Nézzen magára kisasszony, mit lát. - mutat felém és közben a tükör felé bólint.
Felemelkedek a székről és az állótükör elé lépek. Valahol a fejemben még él a kép magamról mielőtt az összes szar megtörtént volna, de amit a tükörben látok az nem én vagyok. Beesett arc és karikás szemek.Sovány lábak és matt, rugalmatlan haj. Semmi olyasmit nem eszek észre, amit eddig ne tudtam volna. Egészen addig, amíg szemem kapucnis pulcsim zsebrészére nem siklik. Valami kitartja és az nem a kezem. Felhúzom, hogy jobban láthassam, ami pedig a szemem elé tárul, az nem éppen amit látni szerettem volna. Lapos hasamon enyhe dudor mutatkozik, amit egyszer csak megmoccan. Mi lehet ez? Megérintem és csodálkozom..Terhes lennék? De mikor és, hogy?
- Önt többször megerőszakolta Dr. Manntel...Tisztában van ezzel? - kérdezi szárazon az orvos.
- Miért tett volna ilyet?
- Azt mi sem tudjuk, de felfüggesztettük a praxisát és most egy bizottság tárgyalja a helyzetét. Ezután pedig remélhetőleg börtönbe fog menni.
- És velem mi lesz? - lépek az ablakhoz remegő lábakkal.
- Maga hazamegy a családjához. Otthon folytatják a kezelését.
- Van családom?
- Igen. Nem tudom emlékszik- e még arra a férfia, aki Októberig minden szombaton bejárt önhöz.
- A szép férfira a kislánnyal?
- Rá...
- Emlékszem, de sosem találkoztunk azelőtt.
- Majd fog, kedves. Majd fog..
~ o ~
Félhomály, reményvesztett keserű könnyeimet nyelem és érzem, hogy fáj ... nagyon fáj. A fürdőszoba padlóján ülök, kezemben egy fém vállfával, melyről a saját vérem csöpög. Mit műveltem?! Vérem szép lassan beteríti a steril csempe padlót és egyre gyengébbnek érzem. Mit tettem?
~ o ~
- Biztos benne, hogy nem veszélyes sem ránk, sem önmagára? - tompa férfihang szűrődik be a gépek csipogásán keresztül.
- Nyugodjon meg.Az elmúlt egy hónap nagyon sok volt neki, de mostanra jobban van. Csak legyen biztos benne, hogy rendesen szedi a gyógyszereit és nyugodt környezetet tud biztosítani neki.Se nyüzsgés se lárma. Pihennie kell.
- És mi vehette rá arra, hogy saját magán abortuszt végezzen el...Úgy értem, hogy tehette ezt?
- Az elmeállapota nagyon labilis volt az utóbbi időben. egy ideig azt is számításba kellett vennünk, hogy az öngyilkosságot is megpróbálja.
- Jobb lett volna, ha ezt nem mondja el nekem, doktor.
- Haza akarja vinni. Úgy érzem tudnia kell mire számítson.
- Igaza van. És mikor vihetem el innen?
- Akár már holnap délelőtt. Ha bármi gond adódna, ide mindig visszajöhet.
- Tudok vigyázni a feleségemre.
- A legfontosabbat pedig ne felejtse el..semmiképpen sem mondhatja el neki, hogy.... - a többit sajnos nem hallom, ugyanis egy beteg rohan el a szobám előtt, nyomában három ápolóval, akik tűkkel hadonásznak.
~ o ~
Sűrű, szinte átláthatatlan esőfelhők borítják az eget és baljós előérzetem van. Valami nem stimmel, de nem tudom, hogy mi az.Ez a nap más... Reggel bejöttek hozzám az ápolók és kaptam tortát, nagyon kedvesek voltak, emléklapokat kaptam és öleléseket, valamint lufit...sok sok lufit. Megzavarodtam, de megnyugtattak, hogy semmi nincs, amitől félnem kellene odakinn. Fogalmam se volt, hogy az odakinn - t tényleg arra értik, hogy elmegyek.
- Készen áll, hogy találkozzon a családjával? - kérdez vidáman az orvos.
- Azt hiszem igen. - bólintok és felveszem a sporttáskám a vállamra.
- Induljunk akkor. Sebastian már nagyon várja, hogy haza mehessenek.
- Pontosan hová is megyek haza?
- Európába.
- És nem fogok félni a repülőn? - meredek rá rettegve.
- Kap egy kis altatót az útra, észre sem fogja venni, hogy úton van. Plusz Daisy nővér önnel tart haza.
- Ú, az remek lesz. - vidulok fel egyszerre.
A halban találkozunk a szép férfival, aki első látásra elbűvölt, már akkor nap, amikor a kislányával volt benn.Most egyszer farmer és bakancs van rajta, téli kabát és sál, kezében pedig egy kocsikulcsot lóbál. Olyan ismerős, mégis olyan idegen. Egészen Októberig minden szombaton benn volt nálam és felolvasott, de sosem beszéltünk egy szót sem. Nem értettem miért jó ez neki...
- Marion, hadd adjalak át Sebastiannak, aki ezentúl gondodat fogja viselni minden nap.
- Nagyon örvendek. - mosolygok rá félénken.
- Ismerjük egymást, nem kell ilyen félénknek lenni. - magyarázza bátorítóan.
- Megpróbálom. - bólintok és feljebb húzom vállamon a táska pántját.
~ o ~
- Hát itthon lennénk. - száll ki Sebastian a kocsijából és nekem is ajtót nyit, majd kisegít.
- Ez fantasztikus. - nézek szembe a hatalmas farmházzal, melynek tetejét most hó fedi és a kéményen vidám füst gomolyog kifelé.
- Daisy, elboldogulsz? - nézek a nővérre kedvesen.
- Persze, nem sok cuccot hoztam magammal. - legyint vidáman és behajol a csomagtartóba, hogy kiszedje a táskákat.
Az ajtóig csöndben baktatunk, majd mielőtt benyitnánk Sebastian rám néz és megfogja a kezem. Ujjaival apró köröket rajzol megfagyott kézfejemen és hitetlenkedve csóválja a fejét.
- Mindig is máshogy képzeltem azt a pillanatot, amikor átléped ennek a háznak a küszöbét. - sóhajt, majd benyit a pompás építménybe.
Belül rendkívül családias és amit azt illeti édes illatok terjengenek az egész belső térben. Talán almás süti... A berendezés puritán és mégis káprázatos. Minden barna és zöld, de látszik, hogy alapos keresgélés és variálás eredményeként lett ilyen lélegzetelállító.
- Gyere, megmutatom a szobádat. - fog kézen Sebastian és elindulunk a lépcsőn felfelé.
- Biztos nem gond, hogy engem a nyakatokba sózott a kórház? Mármint nem zavarok?
- Egészen biztos, hogy nem fogsz zavarni senkit. Mindenki nagyon rég várta már, hogy hazagyere.
- Akkor jó. - sóhajtok nyugodtabba és átengedem magam annak a kellemes melegnek, amely lépcsőn felfelé menet hatalmába kerít és teljesen feltölt belülről.Varázslatos...
Az emeleten benyit a harmadik ajtón és a szemem elé tár egy káprázatosan berendezett, kényelmes lakosztályt, ami még csak meg sem közelíti a kórházi vaságyas, fehér falas,szanatóriumi kis lyukat, amiben eddig éltem.Kellemes, tojáshéj színű falak, nagy ablakok, melyek az erdőre néznek és meleg színek mindenfelé.
- Ez káprázatos. - nézek szét elámulva.
- Isten hozott itthon. - mosolyog szeretetteljesen és nem is értem, hogy nézhet rám így, ennyi türelemmel és még valami mással, valami leírhatatlan ragyogással a szemében, amikor tudja milyen szörnyű dolgokat tettem. Vagy talán nem is érdekli?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése