Novella 5/5 Vége

Megláncolva

  Kiesett a fegyver a kezemből és csak homályosan láttam,kit is találtam el valójában.Csak remélni mertem,hogy azt a szemétládát.Fejem elnehezült,majd éreztem,ahogy hangos koppanással érkezik a koszos földre.Szemhéjaim sokkal nehezebbek voltak,mint általában és csak arra vágytam,hogy alhassak egy kicsit.Csak pihenni akartam.Egy távoli sikolyt hallottam,de nem ismertem fel a hangot.Túl messze volt tőlem.

   Szemeim előtt egyetlen ember arca jelent meg,Valérie-é.Csillogó mosolya és az a szomorú csillogás,ami szemeiben játszott,amikor rám nézett.Tudtam,hogy őt nem veszíthetem el.Nem engedhettem,hogy ismét megtörténjen.Andreával megtörtént,Valérievel nem szabadott.Sosem hittem volna,hogy valakihez ennyire kevés idő alatt,ennyire tudok majd kötődni,mint ehhez a törékeny,szőke szépséghez.Kellett nekem,mint szomjazónak a víz,mint vaknak a nap simogatása a bőrén.

-  Mikor tér magához?-hallottam egy rémült női hangot a távolból.
-  Sajnos ezt nem tudnám megmondani,de ne aggódjon kisasszony,a fiatalembernek semmi komoly baja nem esett.
-  Tudom én,de már két nap eltelt.
-  Nem tudhatjuk pontosan mekkora mértékben sérültek a belső szervei,kell egy kis idő a gyógyuláshoz,de aggódjon.
-  Könnyű azt mondani...
-  Nem szabad idegeskednie.Csak üljön le és pihenjen egy keveset.

   Ki akartam nyitni a szemem,de nem ment.Pilláimra,mintha legalább is mázsás súlyokat kötöztek volna,nem akartak engedelmeskedni.Vállamon és felsőtestemen égett a bőröm és valami kellemetlen anyagot éreztem magamon,le akartam venni,de a kezeim sem adták be a derekukat,hogy esetleg működjenek.

- Nemsokára visszajövök.Addig kérem nyugodjon meg egy kicsit.
-  Megpróbálok.-sóhajtott a nő,majd léptek halk kopogása töltötte be a teret,végül ajtó csukódott és csönd lett a szobában.

   Feküdtem ott,mint egy élettelen bábu,semmit nem tudtam tenni.Látni akartam a csilingelő hang tulajdonosát,meg akartam neki köszönni,hogy így aggódik és valahonnan annyira ismerős volt,de ha nem tudtam a hanghoz arcot is kötni,akkor biztos voltam benne,hogy nem ismerem fel.

-  Remélem minden rendben lesz veled.Annyi mesélni valóm van számodra.Képzeld,visszakaptam a kislányom.Most otthon van,vagyis a te otthonodban,de  rendőrök azt tanácsolták,hogy egy pár napot töltsünk ott,mert hisz nekünk nincs hol laknunk.-bohókásan felkacagott.-Most is csak bejöttem egy kicsit,hogy boldog mikulást kívánjak neked.Még maradok,de utána vissza kell mennem,mert Alex és az én kis csöppségem egyedül vannak a házban.Annyira édes a kisfiad,kér,hogy nem ismerhettem az édesanyját,biztosan egy csodálatos nő volt.Johan miatt már nem kell többet aggódnunk...Lelőtted...Vége...-hangja elcsuklott.-Annyira hiányzol nekünk,pedig még csak két napja vagy benn,de Alex már nyüstöl,hogy be akar jönni.Remélem nem kell behoznom,mert te minél hamarabb visszatérsz közénk.

    Ahogy beszélt hozzám,szépen lassan beugrottak az emlékeim és fel tudtam eleveníteni emlékeimet a két nappal azelőtti eseményeket,valamint a hang gazdáját is felismertem.Először csak kedves mosolya,majd csillogó szemei,hullámos,szőke haja és arcának édes pírja,amikor bókoltam neki,Valérie.

-  Sebastian...Nagyon köszönöm,hogy megmentetted az életemet.-sírta el magát,amit már szervezetem sem tűrt,szemeim egyből kipattantak és a lányt kezdték keresni,aki végül is az ágyam mellett üldögélt,arcát tenyerébe temetve.
-  Ne sírj,kérlek.-nyögtem ki,nagy nehézségek árán,mire azonnal felkapta a fejét és nyakamba vetette magát.

    Nem törődve fájdalmaimmal,szorosan öleltem magamhoz,mélyen szívtam be barackos tusfürdőjének illatát.Érezni akartam,tudni,hogy tényleg létezik,nem csak a képzeletem játszik velem.

-  Remélem nem haragszol meg,de én most azt fogom mondani,hogy szeretlek.-suttogta,mire bennem még az ütő is megállt.
-  Ez a legszebb ajándék,amit felébredésem után bárki is adhatott volna nekem.-mosolyogtam rá.
-  Örülök neki.-mosolygott rám fátyolos tekintettel,majd óvatos csókot nyomott ajkaimra.

***

   Mindaz,ami velem történt,csak álom mára,viszont az,ahogy Johan megütött,elevenen táncol szemeim előtt,ha csak szabadjára engedem gondolataim és kedvem támad magam elé bambulni.Rémálmaim még mindig vannak,viszont szerencsém van,hogy megadatott,az amire mindig is vágytam.Van egy szerető férjem,két csodaszép gyermekem,és útban van a harmadik,a kis trónörökös.

   Alex egy tündéri kisgyerek,mindenben segít,amire csak szükségem,van hisz ő a legidősebb,már nyolc éves.Az én kis tündérkém hat éves és egyre szebb és ügyesebb lesz.Egyszerűen nem tudok betelni velük.Azt hiszem kijelenthetem..Ennél tökéletesebb életem nem is lehetne.

   

    A régi életem magam mögött hagytam,már nem befolyásol,mindent megtehetek,még azt is,amit régen még legédesebb álmaimban sem képzeltem.Ismét rajzot tanítok egy helyi iskolában,imádom a munkám.Sebastian pedig a legjobb fér,akit kívánhattam volna.Ha valaki,azon a hideg decemberi estén azt mondja nekem,hogy én egyszer még családban fogok élni és egy kiegyensúlyozott életem lesz,lehet,hogy szemberöhögtem volna...De szerencsére az én életem másképp alakult...Kár,hogy a világban sok hozzám hasonló lány van,akik nem ilyen szerencsések.

Vége

Hát,ez lett volna a befejező rész,remélem mindenkinek tetszett az én kis novellám.Ezzel szeretnék nagyon-nagyon boldog Mikulást kívánni nektek,gondolom mindenki azt kapta a Mikulástól,amit szeretett volna.

Sok puszi nektek,holnap jelentkezem a Forgiven-hez a folytatással,

Puszi:*:*