Herceg Karácsonyra 2/3

A Prince for Christmas

-December 22-

-  Most indulunk,biztos nem akarsz velünk jönni?-dugta be fejét Alex a szobámba.
-  Erre mérget vehetsz.-válaszoltam és halványan rámosolyogtam,de aztán azonnal visszafordultam laptopomhoz,hogy kizárjak minden fölösleges gondolatot és csak az írásra koncentráljak.

    Úgy bizony.Elkezdtem életem nagy regényét,amit már évek óta tervezgettem.Egy olyan lányról szól,aki mindenét elvesztette és a hit,hogy valaha is boldog lesz,egy nagyon távoli fogalomnak tűnik.Aztán felbukkan régi szerelme és végül ismét együtt lesznek,közben persze mindenféle rémisztő és szenvedélyes kalandon keresztülmennek.

-  Hozzunk esetleg valamit?
-  Igen.Néhány csomag miniszterív jól jönne,ja meg festéket a nyomtatómba.
-  Nem a múlt héten hozattunk?
-  Igen,de azóta kinyomtattam a képeimet és elfogyott.
-  Oké,úgysem valami nagy összeg.-vont vállat és megigazítva sálját becsukta az ajtót maga után.

    Annyira egy rendes fazon volt Alex,csak  kár,hogy mindenki egy karót nyelt arisztokrata kis pincsinek tartotta,pedig nem volt az,sőt.Ő volt a világon talán a második legjószívűbb ember,akivel találkoztam életem 17 éve alatt.Anyám végre boldog volt és talán én is,bár egy valami nagyon hiányzott az életemből,az pedig a szerelem volt.Vagyis inkább a szeretet és bizalom,amit Seb iránt éreztem,mert ahogy teltek a hónapok rájöttem,hogy nem voltam belé szerelmes,vagy legalább is sikerült meggyőznöm magam erről.

    Mikor meguntam az írást fogtam magam és lementem Alex dolgozó szobájába,ahol nem kis meglepetésemre Logannel találtam szembe,magam,aki csak azért jött haza Párizsból,hogy a családdal Karácsonyozhasson.Logan volt Alex kisöccse,de erről nem szívesen beszéltek,mert nem agyon szívlelték egymást és csak az apjuk miatt viselkedtek testvérként.

   A srác velem volt egyidős,nem is értettem,hogy lehetnek testvérek Alexszel,hisz nagyjából 15 év volt köztük a korkülönbség.Azért ő is nagyon kis aranyos volt és tök jól megértettük egymást.

-  Szia,szöszi.-ölelt magához.
-  Szia,Logan...-mosolyogtam szégyellősen,hisz azért ennyire közeli viszonyban nem voltunk,hogy ölelgessük egymást.
-  Ugyan,nem kell zavarban lenni,szinte a húgom vagy.
-  Tudom,csak furcsa vagy te nekem.
-  Mégis miért?Én mindig így viselkedek,csak eddig nem nagyon volt alkalmad kitapasztalni.
-  Lehet...-bólintottam és leültem Alex hatalmas,bőr irodai székébe,ami kellemesen besüppedt alattam.
-  Viszont mostantól bepótolhatjuk,nem megyek vissza Párizsba.
-  Miért nem?
-  Azért,mert elegem lett a sok hülyeségből.Amúgy se vagyok nagy francia párti.
-  Ez érthető,de akkor most egy suliban fogunk járni?
-  Igen,még egy fél évig,utána leérettségizek és Genfbe megyek egyetemre.
-  Jól elmész..
-  Minél messzebb ettől az ótvar helytől.
-  Én imádok itt élni...
-  Azért,mert még soha nem tetted ki a lábad az országból.Ha egyszer megérzed a szabadság ízét,soha nem akarsz majd ide visszajönni.
-  Még szerencse,hogy ennek a veszélye nem áll fenn.
-  Sajnálni fogod,hogy egy kalitkában töltötted az életed.
-  Imádom ezt a kalitkát,aranyból van és minden kívánságom három komorna teljesíti,csak ki kell gondolnom mi legyen az.
-  Pontosan így beszél egy elkényeztetett arisztokrata csitri.
-  Na kösz...-prüszköltem mérgesen,majd elfordítottam a fejem.
-  Amúgy mondták neked,hogy egy világklasszis sportoló lesz a vendégünk az ünnepek alatt?
-  Igen mondták,de kétlem,hogy világklasszis lenne 18 évesen.
-  A menedzsere lát benne fantáziát,szóval ha most még nem is,de pár év múlva sokkal gazdagabb lesz,mint a mi egész családunk.
-  Persze és egy hatalmas kacsalábon forgó palotája lesz,Tahitin....
-  Jól van,de majd nem akarom,hogy pofákat vágj,amikor a rád olvasom,hogy én megmondtam.
-  Nyugi,nem fogok,mert valószínű,hogy igazad van.
-  Akkor ezt megbeszéltük,de nézd csak,meg is jöttek.-nézett ki az ablakon,természetesen azonnal odarohantam és lelöktem őt a kis ülőkéről,amin ült.

    Valóban megérkeztek.Először Norbert szállt ki,majd Heikke,akinek  kezét erősen szorította Fabi,aki akkorát nőtt,mióta nem láttam,hogy először meg sem ismertem.Anyám és Alex követték őket,majd egy kis ideig senki.Megijedtem,hogy Sebastian el sem jött,de aztán végül egy szőke buksi jelent meg az ajtóban,ami Sebhez tartozott.

-  Hé,le ne essen már az állad.-bökött oldalba Logan.
-  Hagyj már,vagy ezer éve nem láttam.
-  Te ismered őt?-nézett rám kerek szemekkel.
-  Gyerekkori legjobb barát.-vontam vállat és visszafordultam az ablakhoz.

    A kis csoport szép lassan közelítette meg a kastélyt és csak tátott szájjal nézelődtek.Norbert ölébe vette kisfiát és mosolyogva nézte,ahogy az össze-vissza mutogat és  álmélkodva szívja magába a látnivalókat,annyira kis édes volt,hogy az elképzelhetetlen,csak megmosolyogtam.

-  Oké,látom én itt már nem kellek.Lemegyek fogadni őket,akarsz jönni?
-  Igen,megyek én is egy pillanat.-mosolyogtam rá,majd berohantam a szobámba,hogy megnézzem emberi külsőm van-e vagy úgy nézek ki,mint egy nomád indián.

    Szerencsére nem kellett sokat piperészkednem,így mire a család leült a nappaliban én is odaértem és már benn tudtam őket köszönteni.Elővettem a legridegebb és legelőkelőbb modorom,majd fagyos mollyal arcomon végre szembe néztem Sebastiannal és családjával.

-  Sabine!-rohant oda hozzám Fabi mosolyogva,amitől szinte azonnal darabokra tört a fagyok ábrázatom és ismét a melegség vette vissza a helyét.
-  Jaj,kis rosszaság.-kaptam az ölembe és alaposan megpuszilgattam.
-  Annyira hiányoztál!-szorította meg nyakamat.
-  Te is nekem.
-  De nem csak nekem,Seba bátyus folyton csak rólad beszél mióta anyu mondta,hogy meglátogatunk.-kuncogott és mindketten Sebre néztük,aki fülig elvörösödve próbált nem feltűnően eltűnni.
-  Ugyan,biztos csak túlzol,rosszcsont.
-  Ü-ü.-csóválta fejét és leugorva karjaim közül visszasietett az anyukájához.

   Egy fél pillanatra Sebre néztem és pillantásaink találkoztak.Szemei jegesen csillogtak és egyelőre csak annyit tudtam kiolvasni belőle,hogy piszkosul zavarban volt,csak tudnám,hogy miért.

-  Hát meg sem öleled a drága jó mostoha apádat?-kérdezte kicsit bosszúsan Norbert.
-  Bocsánat.-léptem hozzá mosolyogva és szorosan átöleltem.
-  Semmi baj,de azért máskor nem elfelejteni ám.
-  Nem fogom,ígérem.
-  Akkor most az egyszer még elnézem neked.-kuncogott.
-  Reméltem is.
-  Hagyj nekem is!-tolta el az útból férjét Heikke.
-  Ugyan,marad belőlem mindenkinek.-pislogtam rájuk ártatlanul,amin mindketten jót nevettek.

- December 23-

    Miután megreggeliztünk bementünk a városba,mind együtt és megmutattuk vendégeinknek a kedvenc helyeinket és hol szoktunk vacsorázni,de ezúttal kihagytuk.Egy remek napot töltöttünk együtt csak egyetlen dolgot sajnáltam,mégpedig azt,hogy Sebastian még csak hozzám sem szólt.Bántott,de nem mondtam semmit.Reméltem,hogy esetleg bocsánatot kér,de egész nap nem történt meg.

    Vacsora után mindenki elvonult a szobájába.Nem tudtam mit kezdhetnék magammal,így csak ültem az ágyamon és néztem a plafont,vagy feküdtem és gyönyörködtem az ágytakaróm mintázatában.Ahogy ott feküdtem egyszer csak valaki elkezdett halkan kopogni az ajtómon.Lassú léptekkel közelítettem meg azt,majd óvatosan résnyire nyitottam.

-  Seb,mit keresel itt?-kérdeztem nagyokat pislogva,az első sokk után.
-  Beszélni szerettem volna veled.
-  És mégis miről?-kérdeztem jeges hangon.
-  Rólunk...
-  Olyan nincs,hogy mi.Csak te és én vagyunk...mi már soha többet.
-  Igazad van,de azért beengedsz?
-  Gyere.-léptem le az ajtóból és ő be is lépett.

   Először csak megállt a szoba közepén és alaposan szétnézett mindenfelé.Mikor ezzel megvolt elindult és minden tárgyat alaposabban megvizsgált,mintha röntgen szeme lett volna.végül pedig elért az ágyhoz,ami mellett a közös képünk álldogált.

-  Még megvan?-vette a kezébe.
-  Nekem jelentett valamit a barátságunk.Én sosem árultalak el.
-  Azt hiszed,hogy nekem semmit nem jelentett?-kérdezett vissza kikelve magából.-Tudod milyen rossz volt egyik nap arra ébredni,hogy csak úgy elmentél,minden szó nélkül,egy üzenetet egy levelet,semmit nem hagytál,csak egyik napról a másikra kiléptél az életemből.
-  Erről is ki tehet?-tettem idegesen csípőre a kezem.
-  Az már nem számít.Legalább Fabitól elköszönhettél volna.
-  Honnan tudod,hogy nem tettem?
-  Mondta,hogy nem köszöntél el tőle.
-  Igen,mert megígértettem vele,hogy nem árulja el senkinek,főleg nem neked.
-  Ez ám az igazi barát.
-  Még te papolsz nekem igazi barátságról,mikor csak úgy képes voltál eldobni az ezer éves barátságunkat,a haverjaid hülyesége miatt?!
-  Igazad van...-hajtotta le a fejét és leült az ágyamra.
-  Mi van?Csak ennyivel lerendezed és azt hiszed,hogy minden rendben lesz mostantól?Hát akkor hadd világosítsalak fel egy dologról.Először nem akartam elmondani,de ha már úgysem érzem,akkor nem számít.Én akkoriban tényleg szerelmes voltam beléd.Őrülten és úgy,mint ahogy azelőtt még soha.A te jelenlétedben úgy éreztem lehetek valaki,hogy én is számítok valakinek,de aztán ilyen aljas módon elárultál,ráadásul egy semmiség miatt,hát hadd mondjam el,te vagy a legnagyobb szemétláda,akit valaha ismertem és sajnálom,hogy egyáltalán valaha is a barátomnak gondoltalak.
-  Nem gondolod,hogy ez kicsit kemény volt?-nézett rám nedves szemekkel.
-  Egyáltalán nem.Ez semmiség ahhoz képest,amiket akkoriban gondoltam rólad.Azt kívántam bár soha ne is találkoztunk volna.És most is ezt kívánom.
-  Hát,ez nagy kár...-sóhajtott,majd felemelkedett az ágyamról és az ajtó felé sétált.Kinyitotta és még egyszer visszanézett.-Pedig én tényleg szeretlek.

***

Sajnos ez csak ennyi lett,de a holnapi már jóval hosszabb lesz.Köszönöm Merciinek és Rinának a komit,a többieknek pedig remélem,hogy tetszett.Csak később akartam feltenni,de ha most an egy kis időm,akkor még feltettem,mert ma este már nem  valószínű,hogy lenne,az előre beállított közzétételt nem szeretem,mert valahogy fura....

Szép estét,délutánt mindenkinek,

Puszi:*:*