9.Rész

  Abban a pillanatban,ahogy becsukom Seb mögött az ajtót összeroskadok és fejem erőteljesen az ajtó kemény fa anyagának ütöm.Ez a legjobb megoldás,mert sehogy nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot,hogy mekkora egy szörnyeteg vagyok és azt,hogy ezzel elárulom Ian emlékét.De ha egyszer olyan jó Sebivel lenni?!

  Kissé sajgó fejjel sétálok be a fürdőbe,és a látvány,ami fogad elborzaszt.Hajam szanaszét áll és homlokom jobb oldalán egy nagy,enyhén véres seb tátong,amit saját magamnak okoztam az ajtóval.Nem is vagy normális,mondom magamnak,miközben undorodva tapogatom sebemet.

   Előszedem az elsősegély dobozt és kikotorászom a sebtapaszt,amiből egy nagyobb darabot vágok és miután kifertőtlenítettem a sebem,leragasztom.Pompásan néz ki,mintha megvertek volna és a fejem véletlenül a falba vertem volna.Amikor ezzel kész vagyok kimegyek és lemosom a bejárati ajtót,amin egy vékonyka vércsík jelzi önsanyargatásom kétségbeejtő módszereinek egyikét.Csak most jövök rá igazán,hogy velem valami nincs rendben.

  Gyorsan lenyelem feltörni készülő zokogógörcsömet,mivel valaki kopogtat az ajtómon.Letörlök egy eltévedt könnycseppet és magamra vége egy köntöst az ajtóhoz sétálok és kinyitom az.Bátyusom áll előttem,teljes harci díszben és széles mosollyal fogad,ám amikor meglátja siralmas ábrázatomat egyből lehervad a vigyor az arcáról.

-  Ki bántott,Mira?-karol át azonnal és beljebb tessékelve a lakosztályba bezárja mögöttünk az ajtót.
-  Se...senki.-dadogom és kitör belőlem az elfojtott sírás.
-  Az a szemét kis kuruzsló azt mondta,hogy most már teljesen rendben vagy és nem lesz többet ilyen.Ezért vissza fogom kérni azt a zsák pénzt,amit kidobtunk az ablakon.-kezd idegesen monológozni,amihez semmi kedvem nincs.
-  Csak maradj csöndben kicsit,jó?-nézek rá könnyes szemmel és arcom pulcsijába fúrom.

   Teljesen elvesztem az időérzékem ilyenkor és nem tudom megmondani mennyi időt töltöttem bátyusom ölében zokogva,de nagyon jól esett.Egyszerre pergett le előttem minden,ami nyomja a lelkem és soha nem fogom elmondani senkinek sem.A pszichológus is ezért nem tudott rajtam segíteni hónapokon keresztül,mert akárhogy próbált beférkőzni az agyamba,nem ment neki.Azok voltak életem legnehezebb hónapjai.

  Csak ültem a kád szélén,a penge remegett a kezemben és úgy éreztem ez az egyetlen kiút a fájdalomból és a kínból,ami a bűntudattal járt kézen fogva,ami egyszerűen megbénította az agyam és nem engedett megszabadulni a csikorgó kereket hangjától és saját sikoltásom visszhangjától a fülemben.

-  Jól vagy,Mira?-szólt be Nando a fürdőbe,ugyanis lassan fél órája ültem benn és szép,majdnem egyforma csíkokat húztam a pengével csuklómtól egészen alkarom közepéig.
-  Igen,azonnal megyek.-válaszoltam magabiztosan,de egyáltalán nem éreztem magam annak.
-  Kinn megvárlak,innen egyenesen hozzám megyünk haza.
-  Alhatok ott?Nincs kedvem haza menni anyáékhoz.-kérdeztem,már amikor a konyhában ültem Nanoval szemben és a teámat iszogattam.
-  Tudod,hogy mindig lesz egy ágyunk számodra.-teszi kezét az enyémre,de azonnal el is kapom azt,mivel megfájdult,ahogy ujjai a nyílt sebekhez értek.
-  Mit történt?-nézett rém ijedten és elkapva karom maga felé húzta és óvatosan feltűrte rajta a felsőt.

   Arca eltorzult,amint meglátta a vágásokat a karomon és tudtam,hogy ideges lesz.Így is eleget szenvedett ő is,mikor minden nap orvoshoz jártunk,mert még a kezét is alig mertem elengedni a baleset utáni pár hónapban.Nem akartam,hogy azt higgye gyenge vagyok és ennyivel sem tudok megbirkózni,de ez volt az igazság.Féltem kilépni az utcára,ha ő nem volt mellettem és még csak be sem mertem ülni egy autóba sem.Főleg nem a kormány mögé.

-  Nem hagyhatlak magadra egy fél órát sem?-kérdezte remegő hangon és ujjait finoman végighúzta sebeimen.
-  Sajnálom,Nando.-hajtottam le a fejem és újra könnybe borultak szemeim.
-  Én sajnálom.Ha itt maradtam volna nem tudtad volna ezt tenni magaddal.
-  Most már mindegy.-húztam vissza kezemet magam mellé és pulcsim ujját alaposan ráhúztam.
-  El szeretnél menni a dokihoz?
-  Szart se érek vele,mert egy analfabéta.
-  A múltkor is segített rajtad.Hátha most is sikerülne.-magyarázta reménykedve,de ő azt nem tudhatta,hogy az eddigi kezelések sem segítettek semmit.
-  Inkább hagyjuk az egészet.Csak arra van szükségem,hogy hagyjanak békén és semmiféle agytúrkász ne mászkáljon a fejemben,mert a végén komolyan megőrülök.
-  Legyen,ahogy te akarod,csak kérlek,ilyet többet ne csinálj.
-  Nem fogok,csak ne kelljen többet pszichológushoz menjek.-néztem bátyámra könnyes szemmel és tudtam,hogy végre elértem célomat és nem kell hülye orvosokkal megvitatnom az álmaimat és ilyeneket.

-   Ki kell mennem a pályára,Mira.Akarsz jönni?-szólal meg hirtelen Nando.
-  Inkább most még nem.Maradni szeretnék egy kicsit,míg összeszedem magam.
-  Legyen így.-bólint és kezembe ad egy zsebkendőt.
-  Majd a pályán találkozunk.Majd megkérem Domot,hogy vigyen ki.
-  Legalább egy ember van,akiben bízom és rá merlek bízni.
-  Hát igen...jó barát.-sóhajtok fáradtan és kitessékelem Nandot a szobából.
-  Biztos ne maradjak itt?Olyan rosszul nézel ki.Ugye nem fogod megint...-itt elnémul a hangja,tudom mire gondol.
-  Vágni magam?Nem fog megtörténni,megígérem.
-  Így görbülj meg?-görbíti be mutatóujját.
-  Ahogy akarod,de menj már,mert rád várnak a rajongóid.
-  Legyél jó,húgocskám.-ad egy puszit homlokomra és elrohan.

   Ismét egyedül vagyok,de most annyira jól esik a magány.Ellehetek gondolataimmal és mindennel,ami fontos számomra.A csönd sokat segíthet a gondolkodásban és abban,hogy kitisztítsam a fejem a fölösleges gondolatoktól,hogy végre tisztán láthassak.

   A kapcsolatom Sebastiannal egy jó dolog,mert segít ellazulni és fenntartja az érdeklődésem a veszélyes helyzetek iránt,de nem folytathatom sokáig,mert a végén a bátyám rájön és azzal nem csak saját magamra haragítom rá,de Sebet is tuti péppé veri,csak azért,mert rám merte tenni a kezét.Ezt pedig egyáltalán nem akarom.Aztán itt van Ian,akit egyszerűen nem tudok elfelejteni,pedig már nagyon rég nincs velem,és egyszerűen mégsem megy a felejtés,mert az agyam egy kis,eldugott részében mindig ott lesz és a bűntudat,ami a halálával kapcsolatban emészt azt sem tudom kitörölni a fejemből és legszívesebben most is a fejem verném a falba,hogy ne kelljen ezzel foglalkoznom.

   Telefonom csörgése riaszt fel gondolataim kétségbeejtő kavalkádjából.A kijelzőn Dom neve villog és kicsit összeszedem magam mielőtt beleszólnék a telefonba.

-  Végre,hercegnőm!-kiabálja fülembe,miután felvettem a telefont.
-  Ne szólíts így,tudod,hogy nem szeretem.-morgom idegesen és ajkaimat vékony vonallá préselem.
-  Jól van,legyen.-hagyja rám és teljesen elkedvetlenedik.
-  Esetleg segíthetek valamiben?
-  Igen.A bátyád mondta,hogy tartsam rajtad a szemem,szóval míg ki nem megyünk a pályára végig telefonon fogunk értekezni.
-  Betegek vagytok mindketten.-csóválom fejem bosszúsan és elindulok bőröndöm felé,hogy elővegyek magamnak néhány ruhát.
-  Az a probléma,hogy nem mi vagyunk betegek,hanem te.
-  Ez nem volt szép.
-  Nem volt szép,de igaz.Csak bele kell gondolnod.Volt két életveszélyes autóbaleseted és te mégis a száguldásban keresed a gyógymódot a sérült lelkedre.Igazából csak újra szerelem kell neked,hogy kiheverd a bátyám halálát.Már nagyon sok idő eltelt Ian halála óta és neked is kijár egy kis boldogság.
-  Soha nem leszek többet boldog.
-  Csak amikor vezetsz,igaz?
-  És máskor is...-kezdek bele,de aztán rájövök,hogy kivel is beszélek,így elharapom a mondat végét.
-  Szóval...-ejti a szót nagy hangsúllyal,hogy érezzem kíváncsi a folytatásra is,de azt ugyan várhatja.
-  Nem mondtam semmit.-terelem a témát azonnal.
-  Aha,most meg hárítasz,értem én.-bosszankodik kacagva.
-  Felöltözhetek,vagy esetleg közben is akarsz velem beszélni?
-  Ki lehet hangosítani,nem?
-  Nem...-vágom rá egyből,de hiába.
-  Remek,akkor a válasz magát adja,beszéljünk tovább.

   Nem akarok ellenkezni,így inkább kihangosítom és nekilátok készülődni.Mikor felvettem a ruhát és a cipőt sminkelek és utána hajam egy egyszerű copfba fogva visszaemelem a telefont a fülemhez.

-  Indulhatunk.-szólok bele,mire hatalmas robaj lesz a válasz,majd hangos olasz káromkodás és végül egy ideges hang szól bele.
-  Előtte azért szólhatnál,hogy te hülye,máskor ne vedd a hátadra a kanapét,mert a szívrohamot hozom majd rád.
-  Mit keresett a hátadon a kanapé?
-  Ez egy erős túlzás volt,de a lényeget értetted.
-  Remek,akkor indulhatunk?
-  Öt perc,ki kell mossam a szart a gatyámból.
-  Muszáj ennyire paraszt egyél?-morgom és elszáll minden kis jókedvem.
-  Sajnálom,he...Mira.Legközelebb másképp fogok fogalmazni,ha ezzel sértem az úri füled.
-  Ne legyél köcsög,találkozzunk öt perc múlva a hallban.
-  Sosem foglak megérteni.-nyafogja kisfiúsan és bontja a vonalat.

    Nem kerek öt perc múlva mindketten lenn állunk a hallban és,mint a western filmekben az ellenfelek,úgy méregetjük egymást.Sokkal öregebbnek tűnik és szemei alatt mély táskák ülnek,amik a kialvatlanságól árulkodnak.Nem Ferraris egyen póló és piros naci van rajta,ami kicsit meglep,de inkább nem teszem szóvá,mert a végén még robbanna.Semmi kedvem kihúzni nála a gyufát.

-  Csini vagy.-szólal meg végül és ajaki vidáman felfelé görbülnek,amitől nekem is jobb kedvem lesz.
-  Te pedig kialvatlan...Mi van veled?
-  Van ez a lány,biztos ismered.Barna haj,nagy,zöld szemek és folyton csak a gond van vele.Tuti találkoztatok már.
-  Szemét dög!-ráncolom össze szemöldököm,de nem tudok rá haragudni,elvégre majdnem sógorom volt,szóval inkább mosolyogva megölelem és átkarolva derekát elhagyjuk a hotelt.

   Ilyen tájt már senki sincs a hotel környékén,így nyugodtan flangálhatunk,ahogy nekünk jól esik,mert nem fenyegetnek az újságírók,vagy a fotósok.Beülünk Dom bérelt autójába és a pályához furikázunk.biztos vagy ezerszer volt már itt,ugyanis mintha becsukot szemmel ment volna egész végig,egyszer se kapcsolta be a GPS-t,vagy kért útba igazítást.

-  Megjöttünk,innen rábízlak a bátyádra.
-  Neked nagyon sok dolgod van ma?-nézek rá kiskutya szemekkel.
-  Jaj,te lány!Mit szeretnél már megint kicsalni?
-  Hogy ma legyél velem.
-  Szerencséd,hogy ma még csak csütörtök van és nekem nem olyan fontos a munkám,hogy ne lehessen hanyagolni.
-  Imádlak!-ugrok nevetve az olasz nyakába és egy puszit nyomok arcára.
-  Hát itt meg mi folyik?-jelenik meg a semmiből Fer és elég gyanakvóan méreget minket,ugyanis hangja hallatára azonnal elléptem Dom mellől és fülig vörösödve,szégyenkezve nézek szemeibe.

***

Ez lett volna a rész,remélem mindenkinek tetszett.Köszönöm az előző részhez a komikat és Lili-nek a díjat,amit hamarosan ki is teszek.

A holnapi résszel kapcsolatban csak annyit,hogy egyelőre nem biztos a jövője,ugyanis nincs hozzá ötletem,de megteszek minden tőlem telhetőt.

Legyen szép estétek!

Puszi:*:*