21.Rész

Gondok

  Az autóban végig az tartja bennem a lelket,hogy Seb itt van mellettem és fogja  a kezem,közben pedig folyamatosan mindenféle csacskaságot beszél,hogy terelje el a gondolataimat,ne gondolkozzak annyit.Ám mindennek ellenére szemeim előtt folyamatosan csak apám és húgom arca lebeg.

   El sem akarom hinni,hogy nem jut nekem csak pár pillanat boldogság és az is annyira szürreálisan csodás,hogy el sem hiszem,és mire végre felfognám,hogy ez mégis velem történik és talán meg is érdemlem,akkor történik valami katasztrófa és rádöbbent a kegyetlen valóságra,hogy az ember nem lehet boldog,csak látszólag.aki pedig azt állítja,hogy mindene megvan és felhőtlenül boldog az vagy hazudik,vagy be van szívva.

-  Kicsim,nemsoká leszállunk.-rázogatja meg vállam Seb,mikor a hangosbemondód beszól a pilóta,hogy leszálláshoz közeledünk.
-  Máris?-dörzsölöm meg szemem nyűgösen.
-  Igen.Szerencsére átaludtad az utat,addig is pihentél egy keveset.
-  Akkor jó,most viszont megint eszembe jutott ez az egész....Mi van,ha nem sikerül Rami műtétje és őt is elvesztem?Azt nem élném túl.-fúrom arcom párom vállába és ismét előbukkannak könnyeim.
-  Erre nem is szabad gondolnod.Most nem csak magad miatt,hanem a mi két szép kisfiunk miatt is.-teszi kezét hasamra,ami elég tekintélyes méreteket öltött a nyolcadik hónapra.
-  Tudom,de akkor is nehéz.Baromi nehéz.-nyöszörgöm és még jobban páromhoz simulok.

   A leszállás szerencsére zökkenőmentesen zajlott és mi azonnal taxit hívtunk és kevés csomagunkkal egyenesen mehettünk a kórházba.Nem volt nehéz megtalálni,hogy hova is vihették a húgomat és az apámat,mert nem sok kórház szaladgált Heppenheim utcáin.Ahogy a taxis leparkol és kinyögi végre mennyibe fájt az út,mi már rohanunk is felfelé az épület előtti lépcsőkön.

-  Jó estét!-köszön ránk a recepciós hölgy nagy mosollyal arcán.
-  A testvéremet ide hozták be ma reggel.
-  Elárulná,hogy hívják?
-  Ramona Prater.
-  Á igen...Biztosan a holmijaiért jöttek.
-  Milyen holmikért?
-  Nos,a kisasszony az intenzíven van és a raktárunkba kerültek a holmijai,amiket akkor tettünk el,amikor behozták.
-  Akkor rendbe fog jönni?
-  Nos,feltelefonálok a doktor úrnak és beszéljenek vele.
-  Rendben.

   A recepciós feltelefonál a doktornak,aki felhív minket a második emeltre.Elköszönünk a nőtől és felliftezünk a másodikra,ahol a doki már a lift ajtajában vár miket.

-  Kisasszony,Herr.Vettel.-mosolyog ránk az őszes férfi.
-  Doktor úr...-mosolygok rá kicsit félénken.
-  Az édesanyja nemrég aludt el az egyik szobánkban.
-  Éreztem,hogy nem fog hazamenni.De a testvérem,hogy van?
-  Túl van a kritikus állapoton,de még megfigyelés alatt tartjuk.Ha minden rendben megy,akkor már holnap reggel bemehetnek hozzá.
-  Köszönöm,hogy megmentette a húgom életét.
-  Sajnálom,hogy az édesapján már nem tudtunk segíteni.-teszi a vállamra kezét bátorítóan.
-  Biztosan mindent megtettek,ami önöktől telt.
-  Ez csak természetes,de sajnos már elkéstünk.Fogadja mélységes részvétem.-néz rám együtt érzően
-  Köszönöm.-törlök le egy könnycseppet arcomról.
-  Nem szeretne lepihenni?
-  Azt hiszem hazamegyünk és holnap reggel visszajövünk.-nézek rá könnyeimen keresztül.
-  Nem érzi rosszul magát?Nem émelyeg vagy szédül?
-  Semmi bajom nincs,csak kifáradtam.
-  Túl tolakodó lenne megkérdeznem hányadik hónapban van?
-  A nyolcadikban.-válaszolom egyszerűen.
-  Szép nagy baba lesz.-mosolyog ránk.
-  Ikrek lesznek.-válaszol ezúttal Sebi,aki eddig meg sem szólalt.
-  Gratulálok,és szép estét önöknek.
-  Baleset mentes éjszakát,doktor úr.-köszönünk el tőle egyszerre,majd visszamegyünk a liftbe.

   Újra taxiban ülünk,csak ezúttal hazafelé megyünk.Kicsit megnyugodtam a tudattól,hogy a testvéremet nem veszítettem el,viszont még mindig tátong bennem az üresség,amit apám elvesztése okozott.Kislánykoromban nagyon közel álltunk egymáshoz,aztán viszont,ahogy elkezdtem felnőzni eltávolodtunk egymástól.Viszont mindig is ő volt a legfontosabb férfi az életemben,ha mondhatom ezt.És most,hogy már nincs többé,hogy elvesztettem örökre,egyszerűen nem tudom,hogy fogok nélküle boldogulni.Már nem láthatja az unokáit,nem lehet ott az esküvőmön és akkor sem,amikor fiaim életük fontos szakaszaihoz érnek és szükségük lenne a nagypapájukra.Ez fáj a leginkább,mert ő mindig is fiú unokákra vágyott,hisz neki csak lányai voltak.

-  Azt hiszem nincs a ma estére más vágyam,csak aludni egy keveset.-nyitom ki a szüleim házának ajtaját.
-  Elhiszem,rátok is fér.-dobja le a táskáinkat a bejáratban,majd lerúgja cipőit is.
-  Anya,te jöttél haza?-jelenik meg Hanna a nappaliban.
-  Hanna,te mit keresel itt?-meredek rá meglepetten.
-  Käthe...-suttogja elcsukló hangon és könnyes szemekkel hozzám siet és szorosan átölel.-  Annyira sajnálok mindent.
-  Jaj,húgi...-ölelem át n is.-Semmi baj...Ssss...nincs semmi baj....-simogatom és közben én is elkezdek én is könnyezni.
-  Sebi,én tőled is bocsánatot kérek...-néz vállam fölött páromra.
-  Nincs miért bocsánatot kérni,az ember nem önti el kibe szeret bele.
-  Olyan jó titeket együtt látni.-bontakozik ki ölelésemből és letörli könnyeit.
-  Szomorú,hogy ilyesminek kell történni,hogy mi ki tudjunk békülni.
-  Igen...Szegény Thomas még fel sem fogta,hogy mi történt.
-  Alszik már?
-  Nemrég fektettem le,már nagyon fáradt volt.
-  Addig jó,míg nem tudja...Szegényke még túl kicsi.
-  Lányok,ha nem baj én felmegyek aludni,mert fáradt vagyok,de ti ha szeretnétek még beszélgessetek nyugodtan.-indul meg felfelé Seb.
-  Menj csak nyugodtan,remélem megtalálod a szobám.
-  Persze.-küld még felénk egy szomorkás mosolyt,majd eltűnik a lépcsőfordulóban.

    Leültünk a nappaliba és Hanna készített forró csokit,amit a régi bögréinkből kezdünk el iszogatni,amiket még akkor kaptunk,amikor Los Angelesben voltunk családi kiránduláson.

-  Már most hiányzik....-meredek bele az örvénylő csokiba.
-  Ne gondolj erre.Megárt a babának.
-  Ikrek lesznek.-nézek fel húgomra elnéző mosollyal.
-  Fiúk,lányok?
-  Két pici fiú.Apa nagyon örülne nekik...Még el sem tudtam neki mondani.
-  Beszéljünk vidámabb dolgokról...Most nem szabad depresszióba esned.-leteszi a bögrét és közelebb fészkeli magát hozzám.
-  Tudom,Seb is mondta,de nem tehetek róla...Mégis csak az apám volt.
-  Ahogy nekem is,és pontosan tudom mit érzel,viszont ha gyötröd magad,attól nem fog kevésbé hiányozni.
-  Imádom,hogy ki tudtunk békülni.-fejem az ölébe hajtom és onnan nézek fel rá,ő pedig szomorkásan mosolyog.
-  Inkább mesélj...Milyen otthon ücsörögni?
-  Elég tűrhető.Seb nem akarja,hogy mindenki azon nyammogjon,hogy nekünk gyerekünk lesz,ezért csak a család tudja.
-  Nem féltek,hogy mi lesz ezután?
-  Ha tudnád,hogy mennyire rettegek.Nem akarok arról cikkeket olvasni,hogy milyen pelenkát használok és,hogy mi a fiaim neve meg ilyenek.
-  Nyugi,ez teljesen érthető...Én is ezt tenném a Sebi helyében.
-  Meg is értem,viszont így nem mehetek vele az FIA gálára.
-  Egyedül is el fog tudni menni,meg ott lesz vele Kimi is.
-  De Kimi viszi Rinát is.Szegényt pedig egyedül kell hagyjam.
-  Hidd el,ha nem lenne ilyen fontos,veled maradna.
-  Tudom...viszont akkor már az utolsó hónapban leszek és nem tudom,hogy bírom majd nélküle.
-  Ha szeretnéd én majd elmegyek hozzád addig és szórakoztatlak.
-  Megtennéd?-pislogok húgomra halvány mosoly kíséretében.
-  Ez csak természetes.Csak telefonálj és én kiveszek pár nap szabadságot.
-  Tényleg,milyen az élet Párizsban?
-  Imádom,nem is értem eddig miért nem ott éltem..
-  Seb miatt?
-  Azóta van valaki más...
-  Az én kishúgom újra szerelmes?-villantok rá sokatmondó félmosolyt.
-  De igen és azt hiszem,hogy ő az igazi.
-  Hogy hívják?
-  Jaque Wandergart.
-  Angol?
-  Félig...Az anyja francia az apja angol.
-  És mióta találkozgattok?
-  Az egyik divatbemutatón találkoztunk még a nyáron.
-  Örülök nektek,és én mikor találkozhatok vele?
-  Fenn aszik Thomasszal.
-  Akkor majd holnap reggel mikor megyünk a kórházba megkukkolom..Lehetőleg zuhanyzás közben.-pislogok húgomra,aki erre válaszul megcsapja  a karom.
-  Felejtsd el....Majd a reggelinél meglesheted.
-  Oké...-biggyesztem le ajkaimat.

   Még beszélgettünk,majd mindketten felmentünk lefeküdni.Gyorsan lezuhanyoztam és befészkeltem magam párom mellé,aki anélkül ölelt magához,hogy felébredt volna.

   Reggel elég korán kidob az ágy és nincs mit csináljak,mert a kórházban csak tíztől van látogatás,az óra pedig csak hatot mutat.Óvatosan kimászok párom mellől és lemegyek a konyhába,hogy készítsek valami reggelit,mert az ikrek elég türelmetlenül mocorognak pocakomban.A folyosón haladva elmegyek apa irodája előtt és azonnal könnybe lábad a szemem.Emlékszem,hogy hét éves lehettem,mikor először beengedett oda.

-  Kicsikém,most olyat mutatok,amit eddig senkinek.-kapott az ölébe és benyitott az irodába.

   Olyan világ tárult a szemeim elé,amit csak a mesében képzeltem el.A falakon ugyan egyszerű,fehér préselt tapéta volt,ám ami a falakat díszítette,az valami varázslatos volt.Apa ugyanis kutató biológus volt,míg nyugdíjba nem vonult.A szoba közepén egy nagy,mahagóni íróasztal volt,rajta pedig egy makett,színes kicsi gömbökből,ennek pedig a pontos mása a fal mellett is megolt,csak ember magasságban.Kicsi képkeretekben pedig lepkék és mindenféle dolog volt beletéve,akkor ugyebár még nem fogtam fel,hogy azok halott állatok.A földön nagy tartóedényekben víz volt és abban színes halak és növények voltak,mondjuk ez már nem a kutatásaihoz tartozott.

-  Apa,az mi?-kiugrottam a karjai közül és a nagy,színes maketthez rohantam.
-  Az egy DNS makett.-magyarázta.-Ez alkotja az embert,ez határozza meg a tulajdonságait.Minden kicsi porcikádban ott van.

   Lenéztem a tenyeremre és elkezdtem vizsgálni,hogy vajon tényleg ott van-e. 

-  Annyira picike,hogy szabad szemmel nem lehet látni.-mosolygott rám apa elnézően.
-  És akkor honnan tudod,hogy ott van?
-  Majd ha nagyobb leszel ezt is megérted...megmutathatom ha szeretnéd.

-  Szeretném!!!-kiáltottam fel ujjongva.

   Ekkora apa előszedte a mikroszkópját és az asztalon összeállította,majd valamit betett a mikroszkóp lencséi közé és állított is valamit a szerkentyűn és mikor kész volt a székre tett és megmutatta,hogy is kell belenézni.A látvány szemet gyönyörködtető volt,még ha pontosan nem is tudtam,hogy mi az.Apró láncokat láttam,spirál formában összetekeredve és mintha mozogtak is volna,bár az lehet,hogy csak a fejem volt.

-  Apuci,ez nagyon szép.-ugrottam a nyakába.
-  Tetszik neked?-nézett rám csillogó szemekkel.
-  Csodaszép....-néztem a kis lapocskára a gépben elámulva.
-  Van itt neked valami.-emelte fel ujját és az asztal alá nyúlt.
-  Ez mi?-néztem rá nagy szemekkel.
-  Ez,kérlek alássan,az én első mikroszkópom,azt akarom,hogy a tied legyen,hogy megláthasd vele a világ apró csodáit.-ezzel pedig a kezembe adott egy szürke,semmitmondó dobozt,melyben valóban egy apró mikroszkóp volt.

   Akkoriban akartam kutató biológus lenni...Persze utána megismerkedtem a sebesség varázsával és letettem erről az álmomról...Nem adtam fel,csak felfüggesztettem.

  Besétálok az irodába és szétnézek.Minden ugyanolyan,amilyenre emlékeztem.Erős naftalinszag,a DNS modell az asztalon és a fal mellett.A régi számítógépet egy modern laptop váltotta fel és némi modernitás a bútorzatban is felfedezek,de a mahagóni íróasztal a régi,ahogy az édesapám alakja is,amint lázasan jegyzetel és néha fel-fel néz a mikroszkópba is.elmondhatatlan,hogy mennyire hiányzik.

-  Kicsim,te mit csinálsz itt?-jön be az irodába párom álmosan.
-  Csak gondolkodtam.-fordulok felé halvány mosollyal.
-  De miért szikével a kezedben?-bök felém értetlenül.
-  Mi?-nézek először rá,majd szemeimet kezeimre fordítom,amelyben tényleg egy szike volt,csuklómhoz szorítva...Fogalmam sincs,hogy kerül a kezembe.

***

Ez lenne a rész máról,remélem mindenkinek tetszett és kapok pár komit,mert a múltkor kicsit rosszul esett az az egy komi.Az egy hetes kihagyás miatt elnézést kérek,de nem olyan könnyű legyőzni a saját lustaságom.

Friss nem tudom mikor lesz és hová,de remélem,hogy hamarosan sikerül visszarázódnom a megszokott kerékvágásba.

Legyen szép vasárnapotok és sok kitartást a következő héthez!

Puszi:*:*