11.Rész

Never back down

-  Katica..ennek tudom,hogy nem fogsz igazán örülni,de megtudtam kik vitték el Sebit.-huppant le mellém Suzanne két nappal később.

   Szavai szinte jeges késkény hatoltak belém,és mégis,valami kellemes érzés árasztott el,mert akkor meg lehet találni.Ez pedig máris egy halvány reménysugarat adott.Hát nem szuper?

-  Na és ki volt az?-emeltem rá tekintetem.
-  Apád egyik gorillája.Wimbledonban van.-ejtette a szavakat hangsúlyosan és remegve.
-  Mire várunk?!Indulás!-pattantam fel az ágyról és már indultam is volna,ha Suze nem ránt vissza.
-  Te nem mész sehová.Neked itt a helyed.Itt biztonságban vagy és a szívemre venném,ha pont miattam halnál meg,ilyen közel a célhoz.
-  Kérek,akarok menni.Látnom kell őt.Ott akarok lenni mellette és vele lenni.
-  Nyafikisasszony!Te innen nem mész sehová,maximum holtan,mert leütöttelek egy vázával,amiért ilyen hülyeségekre vetemedsz.

-  Kösz,igazán megértő vagy.-rogytam le a földre elkeseredetten és sírni kezdtem.
-  Kommandós kiképzést kaptam.Egy kisírt,kék szempár nem fog rajtam.-fonta össze mellkasa előtt kezeit.
-  Szemét vagy,remélem tudod..-fújtam ki a levegőt élesen és felálltam az ágyról,hogy lemenjek kicsit sétálni a városba.
-  Most mégis hová mész?-nézett rám idegesen.
-  Lehet,hogy felkötöm magam az első fára.-morogtam mérgesen és felvéve kabátomat kirohantam a lakosztályból.

   A város csodaszép volt az esti fényekben.Egyszerűen sikoltott,hogy kinn maradjak,bár az este már kicsit hűvös volt és esőfellegek kezdtek gyülekezni a csöndes kisváros fölött.Nem siettem sehová és volt időm végre szabadjára engedni érzéseimet és mindent,ami eddig a lelkemet nyomta.

   Könnyeim apró patakokban szántották arcom gödröcskéit és potyogtak le cipőm orrára.Egyszer csak megéreztem lágy,nyári zápor cseppjeinek nyomát a bőrömön és felnézve valóban megbizonyosodtam,hogy elkezdett szemerkélni az eső.Levettem kabátom és élveztem,ahogy az eső lassan átáztatja blúzom vékonyka anyagát.

-  Meg fog fázni,kisasszony.-szólalt meg a hátam mögül egy idős férfi.
-  Ne számít...Nekem már mindegy.-fordultam fel és letöröltem egy könnycseppet az arcomról.
-  Dehogy mindegy.-korholt kedvesen és fölém tartotta esernyőjét.-Hol lakik,kisasszony?
-  Egy hotelben szálltam meg az egyik barátnőmmel,de most az az utolsó hely,ahová szívesen mennék.
-  Akkor jöjjön el hozzám.Itt vannak az unokáim Berlinből.
-  Nem szeretnék zavarni.-próbáltam kibújni a meghívás elől,de az idős úr eléggé rendíthetetlennek tűnt.
-  Ahol hat embernek van hely,ott egy hetedik már semmit nem változtat.
-  De nem is ismerem magát.
-  Elnézést.A nevem Gerhard Zukcenberg.
-  Katica.-mosolyogtam rá.
-  Gyere,nem akarom,hogy itt halálra ázz nekem.-biccentett és kettesben megindultunk a házuk felé.

   Nagyon kedves öreg úrnak látszott,de csak akkor volt jobban alkalmam megszemlélni,mikor egymás mellett baktattunk az eső áztatta utcákon.Nagyjából hatvan éves lehetett,de jól tartotta magát.zakóján egy aprócska Svájci címer fityegett.Arcát ráncok borították és őszes haja arcába lógott.

-  Meg is érkeztünk.-torpant meg egy,nagy,emeletes ház előtt.
-  Maga itt lakik?-pislogtam rá meglepetten.
-  Ennyire hajléktalannak nézek ki?
-  Dehogy is,csak nem gondoltam volna,hogy ekkora házban él.
-  Az unokám vette nekem,hogy ne kelljen egy öregek otthonába mennem.
-  De akkor miért nem költözik az unokáihoz?
-  Itt nőttem fel,itt éltem ebben a városban.Nincs az az isten,hogy én itt hagyjam.
-  Esetleg bemehetnénk akkor.
-  Csak utánad.

   Meglepett,hogy ilyen közvetlen hangnemben szólított meg,de úgy voltam vele,hogy nekem aztán már mindegy.Komótos léptekkel követtem Gerhardot a verandára,ahol összecsukta az esernyőt és beengedett a lakásba.

-  Nagyapa,végre visszajöttél!-rohant ki egy szőke kislány a nappali felől.
-  Lorena,kicsim!-kapta fel az ölébe a kislányt,és egy nagy puszit nyomott a pirospozsgás arcocskára.
-  Ki ő?-mutatott felém mosolyogva.
-  Ő egy kedves ismerősöm.Ma találkoztam vele a téren.A neve Katica.
-  Nagyon szép neved van..-mosolygott rám a kislány,majd mutatóujját szájához emelte.
-  Nagyapa,megint kit szedtél össze az utcán?-jött be egy magas,szőke férfi az előszobába.
-  Egy szegény kislányt,aki a téren ácsorgott és majdnem szétázott.
-  Még szerencse,hogy pont veled találkozott.
-  Fiam,kérlek ne kezelj úgy,mint egy vén bolondot.
-  Sajnálom nagyapa.
-  Semmi baj...De ne legyél bunkó,mutatkozz be!-utasította fiát.
-  Igaz...-fordult felém vörös fejjel.- Paul Zucker.
-  Katica Simonyi.-vetettem oda egyszerűen,meg sem néztem magamnak a férfit.
-  Nagyon örvendek!-nyújtotta felém kezét,amit minden erőmet összeszedve megszorítottam.

-  Részemről a szerencse.-erőltetek magamra egy mosolyt,majd visszafordultam a kislányhoz és a nagypapájához.
-  Nagypapi....A néni csupa víz,nem adunk neki egy törölközőt?
-  Katica,ha szeretnél lezuhanyozhatsz.Paul megmutatja hol a fürdő és a szobámból ad neked ruhákat is,persze csak ha nem baj,hogy a feleségemé voltak.
-  Nem baj,engem nem zavar.-vontam meg a vállam és némán követtem Pault,aki elindult az emelet irányába.

   Fenn adott két törölközőt és megmutatta hol találom a fürdőszobát,majd fél perc sem telt bele,már sehol sem volt.Míg a kádba folyt a víz,addig nekem volt időm szétnézni a kis,régimódi fürdőben.Annyira hasonlított a nagyim szállodájához,otthon Magyarországon.A bútorzat és a csempe a falon,majdhogynem ugyanolyan volt.A kád réztalpakon állt és vidáman csobogott bele a forró víz.

   A nagyi szállodájának emléke ismét olyan emlékeket  idézett fel,amiket próbáltam elnyomni magamban.Sebi arca,ahogy a búzamezőn sétálunk és hitetlenkedve néz rám,hogy én mekkora idióta vagyok.Aztán a szúnyogcsípéses rinyája és az,hogy nem értették egymást a nagyival.Az első találkozásunk,a fél pucér séta a Német Nagydíjon és minden-minden picike részlet,ami hozzá kötött.

   Meg akartam keresni.Tudtam hol találom és azt is,hogy mi az ára annak,hogy ő ismét szabad legyen.De miközben vetkőztem és elmerültem a finom habokban elgondolkodtam azon is,hogy fel tudom-e áldozni a saját szabadságom és képes vagyok-e visszatérni a régi életemhez,melyben mindenem megvolt,kivéve a boldogságot.Viszont Seb nagyon fontos nekem és talán a boldogsága a sajátomnál is fontosabb.Mindennél jobban akartam őt újra látni és magamhoz szorítani.Tudni,hogy nem esett bántódása és,hogy minden rendben van vele.

   Fejem a víz alá merítettem és míg a levegőmből futotta ott is maradtam.Próbáltam kifundálni,hogy mit kellene tennem.Tudtam,hogy ha elmennék Sebi után azzal szépen keresztbe tennék a gondosan kitalált és megtervezett akción,amin Suze már öt éve dolgozott.De vissza akartam kapni Sebit és Elinort,mert nekem már ők voltak a családom,és természetesen a nagyim,aki nélkül soha nem kerültem volna ilyen közel a családi szeretet melegségéhez és sosem mondhatnék egy helyet sem az otthonomnak.

   Annyira nehéz volt döntést hozni.Egyszerűen képtelenségnek tűnt és kilátástalannak a helyzet.Remegés fogott el ahányszor csak eszembe jutott az előttem álló döntés,így még a víz kellemes melegét sem tudtam élvezni.Féltem...Féltettem Sebit és a családomat...Mindenkit,akit szeretek.

  Teltek a napok és egyszerűen összemosódott minden.Nem tudom pontosan mennyi idő is telhetett el,mióta a Wimbledoni ház foglya voltam,de legalább nem egy székhez kötve,egy sötét lyukban,valahol a ház alagsorában sínylődtem,hanem egy csodás és modern ház egyik szobájának mondhatni vendége.

   Egyetlen rendszeres látogatóm volt,Szilvia.Az elmúlt napokban minden reggel,délben és napnyugtakor bejött hozzám és mindenféle dolgokról kérdezgetett,leginkább Katica felől,de volt,hogy csak azt kérdezte meg,hogy nem-e kell valami.Mondhatom ezek aztán értenek a túszejtéshez.

   Talán harmadik napja voltam a házban,amikor Katica apja látogatott meg.Épp valami könyvet forgattam,ami igazából nem érdekelt,de nem volt jobb dolgom,amikor nyílt az ajtó és Szilvia helyett Tamás lépett be a szobába.

-  Jó reggelt,kicsi német!-lépett be fölényes léptekkel.

   Eddig még soha nem láttam.Elegáns,drága öltönyt viselt és hozzá márkás cipőt.Őszes haja rövidre volt nyírva és ízlésesen elrendezve feje csúcsán.Arcán komor kifejezés ült,ám ajkai felfelé görbültek.Ha nem tudtam volna,hogy ő a fogva tartóm esetleg még színpatikus is találtam volna.

-  Jó reggelt,uram.-dobtam magam mellé a könyvet,majd felálltam,hogy üdvözöljem.
-  Örülök,hogy ilyen jó a kedved!
-  Remekül érzem itt magam,csak már hiányzik kicsit az internet.
-  Sajnálom,de tudod,hogy ez a marcona fogva tartó cucc nem engedi.De hidd el,ha nem lennél kulcsfontosságú a lányom visszaszerzésében,akkor szabadon engednélek.
-  Nos,szerintem nem az a legjobb megoldás,hogy elraboltatja a szerelmét és azt várja,hogy majd eljöjjön azzal az ajánlattal,hogy cserét szeretne.
-  Nem reménykedem benne.Ismerem a lányomat,előbb-utóbb el fog jönni érted.
-  És akkor mi lesz?
-  Elmondom,de csak,mert ilyen rendes fogoly vagy.
-  Hajrá...
-  Nos,mikor a lányom visszajön hozzám,akkor megteszem a szervezetünk fejének,mert tudom,hogy ő bizony képes akár véreskezű vezető is lenni,ha akar.
-  Ő egy művész,ne is várja,hogy heccből emberek fülét fogja levagdosni.
-  Nem várom.Tudja,hogy ez a kötelessége és már csak az apja iránti tiszteletből el fogja fogadni az ajánlatot és betölti a pozíciót,mint a szervezetünk feje.
-  De ha nem akarja?
-  Akkor is muszáj lesz elfogadni.Választási lehetősége nincs.
-  Ez nem gondolja,hogy a saját akarata ráerőltetése a saját lányára?
-  Hülyén fogalmazol,fiam,de a kérdésre válaszolva,ez az apai hatalommal való visszaélés,de én megtehetem,én vagyok az apja.

***

Ez lett volna a rész máról.Tudom,hogy régen volt ehhez a történethez friss,de nem tudtam rávenni magam,hogy írjak.Nagyjából egy hete készülök erre a részre és minden nap írtam egy keveset,de nagyon nehezen lettem kész vele.

Remélem az ért megérte várni és kapok hozzá pár hozzászólást.

Legyen szép estétek és fel a fejjel még kettőt kell aludni és tudjátok mi lesz...:D:D:D:D

Puszi:*:*