9.Rész

Unplanned

  Sebastian csókja édes volt,de az egy órával előbb feltört emlékek nem hagyták,hogy élvezzem azt igazán.egyáltalán miért csókolt meg,vagy én miért csókoltam vissza?Teljesen megzavarodtam és bár kellemes volt mégis potyogtak a könnyeim.
-  Ez fura volt.-nézett a szemembe mosolyogva.
-  Rosszul csókoltam?-kérdeztem elpirulva és letöröltem egy könnycseppet az arcomról.
-  Nem....még sosem csókoltam meg úgy lányt,hogy az közben végig sírjon.
-  Sajnálom...-hajtottam le a fejem.
-  Nem kell.De elmondod miért sírtál?
-  Most még nem...-szipogtam és lassan abbamaradt a sírásom.

*** 6 évvel korábban

   A pár napból nagyjából egy hónap lett,de nem bántam,mert legalább nem kellett otthon lennem és a családommal töltenem az időmet,hisz kaptam egy új családot.Jobban megismerhettem az anyám és a testvérem,ami nagyon sokat jelentett nekem.Olyan volt,mintha nem is töltöttünk volna távol egymástól olyan sok időt.Mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára és ezer éve a legjobb barátnők lennénk. 
   Egyik nap a konyhában ültem,nagy bögre kávét szürcsölgetve mikor Lanie zokogva rohant be a házba,majd egyenesen a szobájába,ami egy hónapja a közös szobánk volt,mivel anyáéknak nem volt vendégszoba a házban.
   A bögrét az asztalra tettem és utána mentem.Halkan benyitottam a szobába és körbenéztem.Lanie az ágyon feküdt és arcát párnái közé temette.Válla remegett a sírástól és mellette egy kis,fehér tubus szerű valami hevert.
-  Mi a baj?-ültem mellé és kezem a vállára tettem.
-  Nézd meg magad.-mondta sírástól elfúló hangon.
-  Nem látok semmit.Megsérültél?
-  A-a.-ült fel és mélyeket lélegezve a kezébe vette a kis valamit és a kezembe nyomta.
   Közelebbről megnézve rájöttem,hogy terhességi teszt az.Még jobban megnézve arra is rájöttem,hogy egy pozitív terhességi teszt.
-  Istenem...-kaptam a számhoz a kezem.
-  Kösz....-hajtotta le a fejét és tovább zokogott.
-  Annyira sajnálom....-öleltem magamhoz szorosan.
-  Én is...-szipogta és arcát felsőmbe temette.
-  Ki az apa?-kérdeztem halkan.
-  A barátom az.Más nem lehet....
-  És már tudja?
-  Én is most tudtam meg,neki még nem mondtam el.
-  Menjek majd veled?
-  Megtennéd?-emelte rám tekintetét.
-  Persze,hisz a testvérem vagy.-öleltem magamhoz még szorosabban. 
  Este felé teljes nyugalomban,kettesben elindultunk az akkor még számomra ismeretlen fiú lakására.Felcsengettünk és egy pillanat múlva nyílt is a tömbház ajtaja.Bementünk és fellifteztünk a negyedik emeltre.Megszorítottam testvérem kezét és becsöngettünk a lakásba,ami a lifttel szemben volt.Hamarosan nyílt is az ajtó és egy aranyos,kreolbőrű srác nyitott ajtót nekünk.
-  Sziasztok.-köszönt vidáman,de amint megpillantotta Lanie siralmas ábrázatát lehervadt arcáról a mosoly.-Gyertek be.
   Bementünk a lakásba és a nappaliba ültünk.
-  A nevem Linea.Mi még nem találkoztunk.-mutatkoztam be udvariasan.
-  Lewis vagyok.-mosolygott bátortalanul.
-  Azt hiszem el kellene mondanom valamit.-hajtotta le a fejét testvérem.
-  Megijesztesz.Mi a baj?-ült át párja mellé Lewis,és szorosan átölelte.
-  Terhes vagyok.-suttogta.
-  És én vagyok az apa?
-  Szerinted képes lennék megcsalni téged?
-  Nem.És mit szeretnél kezdeni vele?
-  Azt hiszem megtartom...Nem tudom....-zokogott és közben erősen kapaszkodott kedvesébe.
   És átéreztem a kétségbeesését,mert hisz még csak 19 éves volt és előtte állt az egész élet,nem adhatott fel mindent csak azért,hogy megszülje a gyereküket,ki életében nem volt semmi biztos,még az élete sem. 
-  Ketteseben hagylak titeket,oké?-álltam fel a kanapéról és az ajtó felé indultam.
-  De ne menj el...-nézett rám Lanie ijedten.
-  Lenn leszek...
-  Oké-bólintott és visszafordult Lewishoz.

 ***Jelen

   Teltek a napok és minden visszatért a normális kerékvágásba.Sebastian szülei vasárnap hazaérkeztek és azonnal visszasüppedtek fiuk miatti aggodalmukba,pedig nem kellett volna,hisz ő egyre jobban és jobban volt.Egyre többet mosolygott és a keze is teljesen rendbe jött,így már nem kellett a kötések miatt aggódnia.

   Jó volt látni,hogy az a vidám srác,akit a képeken láttam kezd visszatérni az életbe és már nem foglalkozik annyira a sérült lábaival,hisz a fejébe vertem,hogy ha bele gebed is visszaül az autójába és nyer még vagy két bajnoki címet.

   Két héttel később levették a gipszet és a varratokat is kiszedték,így belekezdhettünk a gyógymasszázsba.Mindig a szobájában voltunk és az ő kérésére bezártam az ajtót.

-  Elmondod miért zárom be mindig az ajtót?-kérdeztem egyik délután,mikor már meguntam a csendes ücsörgést.

-  Persze,hogy elmondom.Azért,mert Fabi kémkedik utánunk.

-  Az a gyerek az őrületbe fog egyszer kergetni.-csóváltam a fejem mosolyogva.

-  Egy imádni való rosszaság.-mosolygott.

-  Megkérdezhetem miért élsz még ennyi idős korodban is a szüleiddel?

   Először nem válaszolt,valószínű mivel fulladozott a nevetéstől,majd csak ennyit mondott:

-  Nem élek a szüleimmel.

-  De most is itt vagy.

-  Igen,mivel anyáék azt akarták,hogy ne Svájcban legyek egyedül,összezárva egy vadidegennel,hanem itthon lábadozzak és majd ha edzek a visszatéréshez akkor hazamehetek.

-  Szóval házi őrizet...

-  Így is lehet mondani.-vonta meg a vállát és megfogta a kezemet.

-  Még mindig nem szoktál le erről?

-  Sosem fogom megunni,ha a kezed foghatom.

-  Köszönöm.-néztem rá hálásan,pedig szinte semmit nem tett értem.

-  Mit?

-  Azt,hogy vagy nekem.

-  Ugyan,ez már tényleg nem az én érdemem.

-  Akkor most hálálkodjak a szüleidnek?

-  Esetleg áldozatot is bemutathatnál.-javasolta kacagva.

-  Lehet nem ártana...

-  Nea,Apukád van itt.-kiáltott be a szobába Fabi.

-  Azonnal lenn vagyok.-válaszoltam és leszálltam Sebastian ágyáról,hogy aztán futó lépésben rohanjak ki az utcára.

  Kérdések ezrei kavarogtak bennem,hisz sosem csinált még ilyet.Sosem keresett meg a munkahelyemen vagy épp annál a háznál ahol dolgoztam.Akármilyen fontos dolog volt is mindig megvárta,hogy hazaérjek és csak akkor meséli el.Kiértem a ház elé és valóban apukám volt az,de nem mosolygott.Arca elgyötört volt és mérhetetlen szomorúságot tükrözött.Az elmúlt napokba teljesen elfelejtettem milyen egy elgyötört ember arca,de apának sikerült felidézni bennem a fájdalmas képeket.

-  Szia,apa.-köszöntem neki,majd nagyot nyeltem.Baljós előérzetem támadt.

-  Kincsem...Azt hiszem haza kellene jönnöd egy pár napra.

-  Miért,mi történt?

-  Theo...meghalt.-suttogta és könnyek szöktek a szemébe,addig egyszer láttam sírni.