10.Rész

Sabine

  Apa szavai először olyanok voltak számomra,mintha csak kitalálta volna őket és majdnem nevetni kezdtem.Aztán eszembe jutott az első alkalom mikor sírni láttam.Nem voltam még gyerek,sőt még csak kamasz sem.Már elmúltam 19 mikor az történt de nem akartam emlékezni,így automatikusan elfojtottam magamban az emlékeket.

-  Kicsim.Jól vagy?-nézett rám apa rémülten.

-  Miért?

-  Úgy nézel ki,mint aki el fog ájulni.

-  Ne aggódj.Jól vagyok.-szorítottam meg erősen a kerítést,de én is éreztem ahogy végtagjaimat elhagyja az erő.
   Egy fél percig talán álltam még a lábaimon majd egyszerre elsötétült a világ és éreztem fejem koppanását a hideg földön.Nem emlékszem,hogy kerültem be a házba,vagy,hogy ki takart be,csak egy kép lebegett előttem.Egy arc és egy név lebegett a szemeim előtt.THEO...Az ő arca volt mindenfelé és csak a hangja visszhangzott a fejemben.

   Lassan kinyitottam a szemem és kicsi villogó foltok vibráltak a szemem előtt.A fejem lüktetett és nem voltam teljesen magamnál.Nagyon rossz érzés volt,de egy dolgot még kábán sem tudtam kiverni a fejemből...THEO.Nagy nehezen feltápászkodtam és nem vettem észre,hogy apa ott ül mellettem a széken,mint egy betegágy mellett.
-  Kincsem,jobban vagy?-kérdezte azonnal,amint észrevette,hogy mozgolódom.
-  Apa...-suttogtam és könnyek szöktek a szememben,mert eszembe jutott a bátyámmal közös életünk,az ami volt és ami még lehetett volna,hisz így egyetlen testvérrel maradtam,Candivel,aki hát maradjunk annyiban nem sokkal,volt jobb,mint lenyelni egy sündisznót.-  Mikor lesz a temetés?
-  Holnap délután a városi temetőben.-darálta sebesen,hogy ne is legyen ideje felfogni azt a tényt,hogy a saját fia temetéséről beszél.
-  Haza akarok menni.Segítsz összepakolni?
-  Sebastian már összepakolt.A csomagjaid az autómban vannak,csak arra vártam,hogy felébredj.
-  Ő hol van?
-  A szobájában van egy szőke lánnyal beszél.
-  Biztosan az egyik testvére.
-  Nem hiszem,de menj fel,köszönj el tőle.Ha összeszedted magad  majd visszajöhetsz.
-  Menj ki a kocsiba,egy perc és jövök.
   Lassan felálltam az ágyról.letöröltem lassan szivárgó könnyeim és elindultam Sebastian szobájába,hogy elköszönhessek tőle.A lépcsőn már rutinból haladtam felfelé és egyenesen a szöszi szobájába mentem,de mielőtt benyitottam volna valaki megfogta a kezem és visszarántott.Jobban megnézve rájöttem,hogy Fabi az.
-  Ne menj be....-suttogta.
-  Ki van benn vele?
-  Hanna.Anyáék nincsenek itthon és kihasználja.Megpróbálja kiengesztelni a bátyámat....remélem nem sikerül neki.
-  Ha nem tudok vele beszélni,akkor tőled köszönök el.
-  Hová mész?-kérdezte ijedten.
-  Pár napot otthon szeretnék tölteni,mert a bátyám....meg....-nem tudtam kimondani,hisz még én sem hittem el,de végül erőt vettem magamon,lenyeltem a torkomban levő gombócot és kimondtam.-A bátyám meghalt.-könnyeim ismét peregni kezdtek,és ezúttal szabad folyást engedtem neki.
-  Részvétem.-ölelt át szorosan,ami nagyon jól esett.
-  Köszönöm...-szipogtam.
-  Biztos nem köszönsz el a bátyámtól?
-  Lehet megzavarnék valamit,azt pedig nem igazán akarom.
-  Értem...Remélem hamar visszatérsz hozzánk.
-  Én is.-adtam egy apó puszit az arcára majd lassan,megfontolt léptekkel elhagytam a házat és beszállva apa autójába hazamentem,közben pedig folyamatosan emésztettem magam a történtek miatt.
   A tudat,hogy soha többet nem láthatom a mosolyt az arcán vagy sosem fogom nevetni hallani egyszerűen megbénított és eszembe sem jutott Beverly,aki valószínű még jobban szenvedhetett,mint én,hisz ő szerette a bátyámat,talán jobban,mint azt bárki el tudja képzelni és most egyszerűen nincs többé.
   Otthon nem kis meglepetés fogadott,mikor édesanyámat pillantottam meg a nappaliban ülve és teljesen magába roskadva.Nagyon rosszul nézett ki és a szívem fájdult bele,hogyha elképzeltem egy anyának mekkora veszteség lehet két gyermekét is elveszíteni.Nos igen....ezzel még tartozom nektek,hisz a múltam még titok előtettek,hát íme a befejezése:

***6 évvel korábban

     A testvérem és Lewis végül úgy döntöttek megtartják a babát és mindent megtesznek azért,hogy a legjobb körülmények közt nevelhessék fel.Apa belegyezett,hogy maradhassak míg a baba meg nem születik és még egy kicsit utána is,mert az idő telésével nagyon összenőttünk a testvéremmel.A hónapok teltek és én egyre inkább féltem attól mi lesz ha megszületik a baba hisz mindketten fiatalok és nincs munkájuk,bár Lewis előtt ígéretes karrier állt az autóversenyzésben,de ez még nem garantálta,hogy azonnal világbajnok lesz,akármilyen tehetséges is.
   Egyre közelebb kerültem az édesanyámhoz,aki mindvégig támogatta a fiatal párt és mindenben kész volt a segítségükre lenni.Persze akkor még nem tudhattuk,hogy ezekbe a fényűző tervekbe másnak is van beleszólása és ebben az ügyben a szerencse elkerült minket.A kilencedik hónap elején járt Lanie amikor egyik reggel elfolyt a magzatvize.Azonnal megindultak a fájások is és Lewist nem tudtuk elérni,mert épp valami versenyen volt.Azonnal a kórházba mentünk ahol előkészítették a termet a szüléshez.Nem engedtek be sem engem sem anyát,mert állítólag komplikációk léptek fel.
   A váróteremben aztán összefutottunk apával,aki nem tudom,hogy ért a városba olyan hamar,de ott volt és ez számított igazán.Csak vártunk és vártunk,de semmi hír.Az izgalomtól már szédültem és éreztem,hogy valami nincs rendben.azelőtt ilyet nem tapasztaltam de mióta Amszterdamban voltam azóta éreztem amit a testvérem érez,és tudtam ha valami nincs rendben.
   Három óra bizonytalanság után után végre megjelent az orvos aki a szülést vezette,de elég gyászos ábrázattal.
-  Nagyon sajnálom,de a lányuk nem élte túl a szülést.-mondta könyörtelen hangon.
   Anyám meg sem várta mi lesz a következő mondat.Lerogyott a kanapéra és zokogni kezdett.Apa mellé ült és szorosan átkarolta,közben pedig ő is sírni kezdett,de nem látványosan,vagy hisztérikusan,csak az ő visszafogott,szinte észrevehetetlen módján.
-  És a kisbaba?-kérdeztem,de éreztem,hogy a lábaimból elszáll az erő s nem bírnak már sokáig tartani.
-  Egészséges kislány.Szeretné látni?
-  Egy kicsit később.Most inkább az édesanyámmal lennék.Nagyon lesújtotta a hír.
-  Megértem és őszinte részvétem a testvére miatt.
-  Köszönöm.-suttogtam és leültem anya mellé,kezem pedig óvatosan a vállára tettem,mely a sírástól pont úgy remegett,mint kilenc hónappal korábban a testvéremé,mikor megtudta,hogy terhes.

   Lewis még akkor este hazarepült és mikor beért a kórházba teljesen elveszettnek és boldogtalannak tűnt,pedig ez kellett volna legyen a legszebb napja az életében.Mindenért őt hibáztattam.Azért amit tett a testvéremmel és azért,hogy nem volt itt vele,de már nem számított.ami megtörtént azt nem lehet semmissé tenni.
   A kislány nagyon szép volt.Kis dundi baba,nagy,barna szemekkel és világos kreol bőrrel.Egy kis tündér,a neve pedig Sabine lett.A temetésen nem lehetett ott,de két héttel később kivittük a temetőbe,bár ő egész végig békésen szundikált a hordozóban.
-  Szeretnéd ha hazavinném magammal és én nevelném fel?-kérdeztem Lewistól,aki könnyeivel küszködött.
-  Sosem engedném,hogy más nevelje a lányomat.

-  Akkor csak arra kérlek vigyázz rá.
-  Én pedig azt remélem mi már nem találkozunk,mert annyira hasonlítasz Laniere.
-  Ha tényleg ezt szeretnéd legyen.
-  Ezt szeretném.-mondta és halványan elmosolyodott,majd letörölt egy könnycseppet az arcáról.
  Azután pedig nem találkoztunk.De küldött egy képet három évvel később a kislányról,aki nagyon hasonlított rá,de volt benne valami az anyukájából is,talán a mosolya...Egy kis tündér,aki pótolhatja az űrt,ami Lanie után maradt.
   Végül egyetemre mentem és leszámoltam a lázadó énemmel,megbékéltem a sorsommal és elfogadtam,hogy volt egy ikertestvérem,nem kerek egy évig.Sabine sok időt töltött anyukámnál,főleg ha Lewisnak versenye volt,vagy Wokingban kellett lennie,hisz oda nem vihet magával egy kislányt.Én pedig gondosan figyeltem arra,hogy mindig elkerüljem Lewist,mert nem akartam felzaklatni....vagy nem is tudom mit nem akartam.Megérdemli a nyugalmat,hisz szenvedett eleget.

***Jelen

  Anya borzalmas állapotban volt és bele sem mertem gondolni min mehet keresztül.Mikor beszéltünk egy keveset felmentem a szobámba és lerogytam az ágyra.Sosem éreztem magam még így elveszve,hisz a bátyám minden nyom nélkül ment el közülünk és nem hagyott hátra csak egy barátnőt,aki rettenetesen szenvedhetett.

   Ahogy felértem és becsuktam az ajtót azonnal megszólalt a telefonom.Könnyeimen keresztül láttam,hogy Sebastian az,így nagy levegőt vettem és lenyomtam a zöld gombot a telefonon.

-  Miért mentél el köszönés nélkül?-támadott le azonnal.

-  Azért,mert épp Hannával értekeztél.

-  Nyugodtan bejöhettél volna.

-  Féltem,hogy esetleg megzavarok valamit.

-  Nem volt,mit megzavarni.Elküldtem szinte azonnal.

-  Pedig azt hittem megint össze jöttetek.

-  Még csak az kellene.De hanyagoljunk engem.Szeretnéd ha átmennék?