8.Rész

My problems

/Sebi szemszöge/

    Amikor a kórházban magamhoz tértem úgy éreztem semmim sincs.Teljesen elveszettnek és elkeseredettnek éreztem magam,hisz mi mást is érezhettem volna azok után,hogy  balesetet szenvedtem és ráadásul életem szerelme otthagyott egy kis senki miatt.Üresnek és haszontalannak éreztem magam.Aztán bejöttek a barátaim és mindenképp lelket akartak belém önteni,de nem nagyon sikerült nekik.Előttük erősnek és bizakodónak mutattam magam,de közben abban sem voltam biztos,hogy mit is akarok az életemmel kezdeni.

    Hazavittek a szülővárosomba.... Nagyszerű,másra sem volt szükségem csak a sajnálkozó pillantásokra és az együttérzésre....Tényleg,azoktól tudtam a legjobban gyógyulni.Majd megölt a düh és ezért nem szóltam senkihez még a saját családommal sem beszéltem azóta,hogy kihoztak a kórházból.Aztán hazavittek és egyenesen a kórházban kötöttem ki.Azt hittem,hogy ott kell maradnom egészen addig míg fel nem épülök,de aztán az orvos mondta,hogy adnak mellém egy ápolónőt és hazamehetek.Ettől kicsit jobb kedvem lett,de mikor az ápolónőről beszéltek elbizonytalanodtam,hogy nem-e valami riporternek is dolgozik stikában és szivárogtatja ki a betegek adatait.
    A teszteket végezte egy nővér és közben beszélt hozzám.Nagyon aranyosnak írta le az ápolót,aki majd segít nekem...
-  Sebastian,maga egy szerencsés ember...Nem csak azért,mert ennyivel megúszta,hanem azért,mert egy remek lány fogja a gondját viselni.Nagyon cserfes,beszédes kislány.Egy igazi energia bomba,de vannak titkai és nem elég kiismerhető.Hirtelen hoz döntéseket és nem lehet irányítani.akiben megbízik azzal olyan,mint egy kezes bárány,de ha nem nyílik meg neki erre ne is számítson.szép is,kedves is..nem ajánlom,hogy szórakozzon vele.

    Nem tudtam miért mondta el ezeket nekem,de talán megjegyzem magamnak az idős nő szavait,hisz ki tudja,lehet használhatóak még valamire.
    Egy újabb ismeretlen ápoló betolt a doktor irodájába majd otthagyott a családommal,az orvossal és egy ismeretlen fiatal lánnyal.először nem is akartam ránézni,de aztán beszólt a nővéremnek és muszáj volt megnéznem.Ráemeltem a tekintetem és mintha a villám csapott volna belém.egyszerre remegtem és töltött el.A vidámság vibrált körülötte és akármennyire is morcos és keserű voltam akaratom ellenére halványan elmosolyodtam.Egy fél perc sem volt míg pillantásunk találkozott,de kirázott a hideg és ilyet már rég éreztem.egyszerre elszállt a rosszkedvem és talán másoknak is feltűnt volna,ha csak megkockáztatják azt,hogy rám nézzenek.
    Hazamentünk a kórházból és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.Folyton ott táncolt előttem az arca és a kedves mosolya,ami szinte letörölhetetlennek látszott.Egy ideig csak feküdtem az ágyamban,apa pedig mellettem virrasztott,kezeivel takarva az arcát.Elaludtam és még álmomban is az ápolónő arca kísértett,mintha beégett volna a tudatomba.Álmomból forró lehelet ébresztett,melyet a karomon éreztem,majd kinyitottam a szemem és megláttam őt.Először megrémültem,mert nem tudtam mit is akarhatott pontosan,hisz nem ismertem és csak annyit tudtam róla,hogy különleges ember.
-  Annyira sajnálom.Nem tudtam,hogy...-kezdett el szabadkozni és hangja olyan átható és rémült volt.
     Megfogtam kezét,mert azt akartam,hogy tudja egyáltalán nem haragszom rá.Kezéből olyan szintű kedvesség és melegség áradt,hogy az leírhatatlan,bár nem tudom mire gondolhatott....Valószínű arra,hogy egy beteg állat vagyok,aki a kedves ápolókra bukik és csak az számít,hogy lyuka legyen.De nem ilyen vagyok.Ezt éreznie kellett.
   Kikapta kezét az enyémből és elpirult.Ahogy ott ült és zavarodottan mosolygott annyira elbűvölő volt.Végül megtörte a csendet és bemutatkozott.
- A nevem Linea Armstrong és amikor leveszik a lábadról a gipszet én fogok neked segíteni újra visszakerülni a versenyautódba.Azt szeretném ha megbíznál bennem és tudnánk együtt dolgozni.Ez nem lesz egy könnyű menet és néha fájni is fog,de nem fogom engedni,hogy feladd mindazt amiért eddig harcoltál.-magyarázta egyenesen a szemembe nézve és átható pillantásától görcs nőtt a gyomromban.
- Linea.Anyáék nemsoká indulnak.Gyere le picit.-lépett be az öcsém a szobámba.
- Maradsz itt addig?
- Anyáék eddig még nem engedték.
- De most már én vagyok a főnök,és én megengedem.-kacsintott rá,majd kisétált a szobából.

   Fabi az ágyamhoz sétált és sejtelmesen elmosolyodott.Beleugrott a székbe és megpördült benne.Ő volt az egyetlen,aki meg tudott nevettetni,még a legsötétebb óráimban is és ő volt az,aki el tudta érni,hogy beszéljek.

-  Dögös kis ápolónő...-jegyezte meg szinte kacagva.

-  Ne beszélj így róla...-förmedtem rá csöndesen.

-  Bocsi,bátyus....-mosolygott.-De akkor sem semmi....

-  Nagyon szép lány.

-  Segíthetne neked elfelejteni azt a kis....

-  Nem ebben fog segíteni.Nem szerethetek bele egy vadidegenbe.

-  Már bele is szerettél...-kacagott.

-  Hogy mi?Nem...Én nem...-tápászkodtam fel,bár szinte minden mozdulat fájt.

-  Aham....Én meg még hiszek a télapóban...-vigyorgott ördögien.

-  Jól van öcskös,elég lesz.Én még mindig szeretem Hannát és ezen változtatni nem elég egy csinos lány.

-  Akkor nem bánod ha megszerzem magamnak.

-  15 éves vagy...szóba sem állna veled?

-  Az igaz szerelemben a kor nem számít.

-  Legyen neked igazad öcsi,de majd meglátjuk.

   Ettől a beszélgetéstől kicsit jobb kedvem lett,de nem múlt el teljesen a letargiám még akkor sem amikor este a vacsoránál az öcsém és Linea megbeszélték a fürdési szokásaimat.Akkor este velem aludt,mert megkértem,hogy maradjon. Jól esett ha a közelemben van és ezt mindig érezni akartam.Valami érdekes,megmagyarázhatatlan érzés volt ez és nem tudtam neki ellenállni.
   Másnap elmentünk Fabi iskolájához és olyan jól éreztem magam,mint eddig senki.Aztán felhívtam Lewist,aki bár nem áll olyan közel hozzám,viszont mégis jól éreztem magam a társaságában,aztán kiderült,hogy Kimi is itt van vele és ez egészen feldobott,viszont mikor megláttam Nea ijedt arcát azonnal megbántam,de már nem mondhattam a fiúknak,hogy ne jöjjenek,inkább csak úgy tettem,mintha nem érdekelne.
   Akkor este nem aludt a szobámban,de megvárta míg elalszom.Másnap reggel meg is jöttek mindketten és szinte velük egy időben Nea bezárkózott a szobájában és ezzel végtelenül kíváncsivá tett.Tudom,hogy pofátlanság volt,de már alig vártam,hogy elmenjenek és megkérdezzem Neat mi is történt akkor reggel.Végül mikor elmentek Fabi segítségével felmentem az emeletre és bekopogtam a szobájába.Egy kicsit vártam,majd
ajtót nyitott.a szemei duzzadtak és pirosak voltak.Tudtam,hogy sírt és nagyon rossz érzés volt tudni,hogy esetleg a barátaim miatt.
- Minden rendben?-kérdeztem összeráncolt homlokkal.
- Igen...-válaszolta és heves pislogásba kezdett.
- Lewis és Kimi elmentek.Azt szerettem volna ha bemutathatlak nekik,de be voltál zárkózva,szúval inkább hagytalak de most már elmondhatod,ha velük van valami bajod....
- Semmi baj nincs,csak rosszul éreztem magam.Ez az egész...
- Biztos vagy benne?-fogtam meg a kezét,mert azt akartam érezze,nincs egyedül.
- Teljesen biztos.-bólintott,de láttam,hogy mégsem olyan biztos ez,mint azt ő gondolja.
-  Maradjak itt veled?-kérdeztem halkan.
-  Maradnál?...-nézett rám hálásan.
-  Persze,hogy maradnék.-mentem be a szobába és átevickéltem az ágyára,tudomást sem véve a fájdalomról,amit ez okoz,mert azt akartam,hogy neki jobb legyen.
   Bezárta az ajtót és mellém ült.Kitártam a karjaim és hozzám bújt.Olyan jól esett,hogy ott van a közelemben.Karjaim a válla körül voltak és éreztem a kézfejemen,hogy forró könnyei csöpögnek rám.Nem akartam sajnálkozni,mert tudom,hogy ha azt mondom neki,minden rendben lesz és ne sírjon akkor csak még jobban sír majd.Így csak ültem és simogattam a vállát,mely a sírástól remegett.Borzasztó volt.akartam tenni valamit,de fogalmam sem volt,hogy mit is tehetnék érte,hisz nem is ismerjük egymást.
-  Köszönöm.-nézett rám könnyes szemmel.
-  Nem kell megköszönnöd.-simítottam végig arcán,mejd kisöpörtem belőle egy barna hajtincset.
-  De igen,mert nem lenne mindenki ilyen kedves egy vadidegennel.
-  Te nem vagy idegen.-tette kezét az arcomra és egész közel hajolt hozzám,egész addig,míg érezhettem forró,édes leheletét arcomon.
-  Lehet...-válaszoltam akadozó lélegzettel,mikor homlokunk mér egymáshoz ért és olyan közel voltunk egymáshoz,hogy csak egy pár centire voltak ajkaink.
-  Lehet nem kellene...-suttogta.
-  Lehet...-mondtam és finoman egymáshoz érintettük ajkainkat.
  Nem volt betervezve,csak megtörtént.Viszont ahogy összeértek,egyszerre bizsergés futott át a testemen és,mintha nem tudtam volna ellenállni neki,újra meg kellett csókolnom.Megtettem és ezúttal nem akartam visszafogni magam,de éreztem,hogy ismét sír.