7.Rész

  Caroline

 Csak reménykedtem benne,hogy az angol pilóta már szolidan megfeledkezett rólam és semmi kínos dologra nem emlékszik.Szép remények,de kitudja....Végül is abban a korszakomban szinte tönkretettem az életét,és nem csodálkoznék ha kicsit paprikás lenne miatta.
-  Elbambult a kis gerlicénk?-kacagott fel Fabi és felugrott az ágyamra.
-  Micsoda kis mocsok vagy te....-csóváltam a fejem nevetve.
-  Ismerhetnél már.-kacagott tovább.
-  Igazad lehet.De mond csak,hogy állsz a leckével...?
-  Hát....izé....tudod.....Az úgy volt,hogy....-habogta.
-  Szóval nem valami fényesen,igaz?
-  Valahogy így.-bólintott.
-  Kell segítség?
-  Ugyan,hagyd már...nekem nem kell segíteni...-legyintett zavartan ás leugorva ágyamról kiszaladt,valószínű a szobájába.
    Ültünk az ágyamon és néztük egymásra egy szó nélkül.Azt hittem,hogy a csönd olyan sűrű,hogy szinte vágni lehetett,viszont mégsem volt kényszeres,hogy megszólaljunk.
     Másnap reggel elkészítettem Fabi reggeliét és mi is megreggeliztünk Sebastiannal is.A kis srác elment suliba mi pedig ketten maradtunk a házban.Nagyjából körül 11 körül megérkezett egy szürke BMW a ház elé,melyből kiszállt egy fájdalmasan ismerős figura és egy jeges pillantású,szőke férfi.Lewison egy sima farmer és csapatpóló volt,míg barátján egy ing és egy halásznadrág.A gyomrom hátra szaltókat mutatott be belül és közben megannyi lepke röpködött benne,bár az érzés inkább hasonlított cápatámadásra.Nagy levegőt vettem és felszaladtam az emeltre,mert nem akartam azonnal találkozni velük,pontosabban Lewisszal nem.
     Gyáva voltam,nem is kicsit,de nem akartam,hogy minden,amit az egyetem előtt hátrahagytam,most újból az életem része legyen.
-  Megjöttünk!-harsant a vidám kiáltás a földszintről,majd nevetés töltötte be a házat.
    Nagy levegőt vettem és egy határozott mozdulattal elfordítottam a kulcsot a zárban és megtettem életem leggyávább megmozdulását....Bezártam magam a szobába.Lassan visszasétáltam az ágyhoz és lerogytam rá.A könnyeim akaratlanul is potyogni kezdtek és nem tudtam megálljt parancsolni nekik.Arcomat kezeimbe temettem és csak zokogtam.Hagytam,hogy a múltam minden lelkesedésem és bátorságom elijessze.

*** 6 évvel korábban

     A szabadság édes íze....Ez volt az első dolog,ami eszembe jutott,mikor leszálltam a vonatról Amszterdamban.Annyira boldog voltam és fiatal és bolond,hogy fel sem fogtam tetteim súlyát.Otthon mindenki úgy tudta,elutaztam a legjobb barátnőmmel Berlinbe a nagyszüleihez,de nem ez történt,mint azt az említett helyszín igazolta.
      Lakást és munkát kellett találnom,mert azt terveztem,hogy odaköltözöm és elszököm otthonról,hogy a mostoha anyám ne moshassa tovább az agyam a baromságaival.Amszterdamot választottam,mert az elég messze van mindentől és mégis elég fejlett város.
   Egy hete éltem Amszterdamban,mikor épp egy kávézóban az újságot bújtam,és egy hozzám nagyon hasonló lány megállt mellettem és nagyon mérgesen rám nézett.A haja vörös volt és nagy,kék szemei voltak,igazán ártatlannak tűnt,de egy bérgyilkos is lehetett ártatlan ha akart...
-  Bocsi,hogy így leszólítalak,de egy idióta vagy.-közölte nyersen.
-  Bocsi,de szerintem te vagy idióta.Nem szoktunk csak úgy embereket leszólítani az utcán és közölni velük,hogy idióták
-  Azt hitted csak úgy elszöksz otthonról és mindent megoldasz?
-  Hogy mi?....most mi a szar van?-ejtettem ki az újságot a kezemből.
-  Csak egy hétvégére kellett volna leutaznod Berlinbe...apa telefonált anyának,hogy eltűntél.Azt hiszi elraboltak..
-  Ismerjük mi egymást?-ráncoltam a szemöldököm egyre bosszúsabban.
-  Te nem biztos,hogy ismersz engem,de közösek a szüleink.
-  És ezt te csak így közlöd,mintha a rendelésed adnád le?
-  Sajnálom,ha nem úgy vezettem elő,mintha egy atombomba közeledne a város felé,de ez az igazság.
-  Kíváncsivá teszel....Mesélned kell.
-  Gyere,elviszlek hozzánk és ott anya és én mindent elmesélünk.
-  A nevedet sem tudom.
-  Ja....Caroline Lindemann vagyok.-mosolygott zavartan.
   Kicsit furán éreztem magam,mert ugyebár semmi bizonyítéka nem volt az állításai bizonyítására,csak a bizalmam,amire támaszkodhatott,de ha igaz,amit mondd akkor azonnal el kell mennem innen,mert idehívhatja az apámat és akkor haza kell mennem,amit nem nagyon akartam.Tudtam,hogy alapos fejmosás lesz belőle és büntetés,aminek sosem lesz vége.
    Gyorsan haladtunk végig az ismeretlen utcákon és minden olyan más volt,mint otthon,hisz itt mindenki ismeretlen volt és mindenki összesúgott a hátunk mögött.Biztosan ismerték ezt a lányt.Végül is egy nagy,családi házhoz érkeztünk ami olyan volt,amiről mindig is álmodtam,fehér kerítés és nagy,füves kert.
-  Megérkeztünk...-tárta ki a kis kaput és betessékelt az udvarra majd onnan a házba.
   Belül nagyon aranyos volt,bár nem is számítottam másra.Világos falak és mindenfelé képek,de nem egy kislányról és az anyukájáról,hanem két kis szöszke kislányról és az apámról meg az anyámról.Tudtam magamról,hogy szöszi voltam kiskoromban,de erre nem számítottam.Ezek szerint nem hazudott....
-  Anya,nézd kire bukkantam.-kiáltotta el magát vigyorogva.
-  Kicsim,ha már megint valami állat,ne is hozd be,mert már van elég.-jelent meg az ajtóban egy rég nem látott,ismerős arc.
-  Nem,ez most sokkal jobb annál....-mutatott rám.
-  Linea....-mondta elcsukló hangon.
-  Anya....-nyögtem remegve.és teljesen magával ragadott a felismerés és a félelem,hisz már négy éves korom óta nem láttam.
-  Lanie,hol bukkantál a kis csavargóra?-jött közelebb és beszéd közben megbűvölve nézet rám.
-  Egy kávézóban,itt a közelben.
-  Apád halálra aggódja magát miattad-ölelt át végül.
-  Ha foglalkozna velem nem vette volna el azt a ribit.....-toltam el magamtól.
-  Haza kell menned...Ugye tudod?
-  Te is egy igazi anya vagy.Most látsz évek óta először és máris megszabadulnál tőlem....-fordítottam neki hátat és az ajtó felé indultam,hogy ott is hagyjam őket.
-  Igazad van,kislányom...maradj pár napig.
-  Igazán maradhatok?-csillant fel a szemem.
-  De utána hazamész...
-  Nem ígérhetek semmit,de megpróbálok.
-  Akkor gyere enni.Most lett kész az ebéd.
   Bementünk és ebédeltünk.Anyám elmondta,hogy mikor az apámmal elváltak ő megkapta a nővérem felett a felügyeletet,de akárhogy fellebbezett nem engedték át neki az én felügyeletem,mert nem volt munkája és apám megfenyegette,hogy ha tovább próbálkozik elveszi tőle a testvéremet is.azután Amszterdamba költözött és teljesen új életet kezdett.

***Jelen

   Nem tudom mennyi időt tölthettem a szobámban,de kinn már elég sötét volt.Egyszer csak kopogást hallottam a folyosóról.
-  Nea,beengedsz?-Sabastian volt az.
   Gyorsan letöröltem a könnyeim és nem foglalkozva azzal,hogy szemeim pirosak és duzzadtak ajtót nyitottam.
-  Minden rendben?-kérdezte összeráncolt homlokkal.
-  Igen...-hazudtam és nagyokat pislogtam,hogy a további sírásom megakadályozzam.
-  Lewis és Kimi elmentek.Azt szerettem volna ha bemutathatlak nekik,de be voltál zárkózva,szúval inkább hagytalak de most már elmondhatod,ha velük van valami bajod....
-  Semmi baj nincs,csak rosszul éreztem magam.Ez az egész...
-  Biztos vagy benne?-fogta meg a kezem.
-  Teljesen biztos.-bólintottam,de valójában nem volt.