11.Rész

Restart

  Amikor Sebastian letette a telefont nem akartam hinni abban,hogy tényleg megengedtem neki,hogy átjöjjön.Nem akartam senkinek a lesajnáló tekintetétől figyelve ülni és csak zokogni,de már nem mondhattam,hogy ne jöjjön,mert az már parasztság lenne,hisz szegény félig sántán is eljön hozzám,csak azért,hogy megvigasztaljon.
   Egy fél óra múlva kopogtattak a szobám ajtaján.Leugrottam az ágyról és letörölve könnyeim az ajtóhoz mentem.Kitártam azt és Sebastiant láttam meg magam előtt.
-  Annyira sajnálom.-ölelt magához szorosan,és addig akármennyire bántam,hogy megengedtem neki a vigasztalást,abban a pillanatban már másképp gondoltam.
   Olyan jó volt a karjaiban lenni és nem is akartam elszakadni tőle.az ágyhoz kormányoztam és egymás mellé ültünk,de továbbra sem engedtem el,mert kellett valaki,akibe kapaszkodhatom és csak ölel,anélkül,hogy bármilyen hátsószándéka lenne.Mélyen beszívtam parfümének markáns illatát és folytattam küzdelmemet a könnyeimmel szemben,de éreztem ezt a küzdelmet elvesztettem még rég.
-  Arra gondoltam,hogy ha vége ennek az egésznek akkor elmehetnénk valahová csak mi ketten és felejthetnénk.
-  Miért akarsz épp velem kirándulni menni?-néztem fel rá és könnyeimen keresztül láttam,hogy a falat nézi,pontosabban egy képet róla,Lanieről és Theoról.
-  Talán csak kell egy ember társasága és te vagy a legnormálisabb választás.
-  Azt a képet anya készítette mikor Lanie három hónapos terhes volt és Theo eljött minket meglátogatni.-adtam neki magyarázatot,mert továbbra is csak a képet nézegette.
-  És Lanie most hol van?
-  A városi temetőben nyugszik.-suttogtam.
-  Én nem tudtam,annyira sajnálom...
-  Nem kell,nem volt honnan tudd.-simítottam végig az arcán.
-  Olyan törékeny vagy.Nem tudom,hogy mondhatok-e ilyet,de úgy érzem,mintha minden percben összetörhetnél és akkor itt maradnék egyedül.
-  Légyszíves,most csak üljünk itt és majd ha ennek az egésznek vége mindent megbeszélünk.-hajtottam fejem a mellkasára.
-  Ahogy szeretnéd.-mosolygott és hátradőlt az ágyon,engem is magával rántva.
   Ott feküdtünk és senki nem zavart minket.A csönd és a béke körül ölelt és megnyugtatott.Nagyjából egy fél órán át feküdtünk szótlanul mikor meghallottam Sebastian mély,egyenletes szuszogását.Halványan elmosolyodtam,mert rájöttem,hogy elaludt.Felkönyököltem és csak néztem.Már nem sírtam,mert úgy éreztem nincs már több könnyem,hisz mind elsírtam hat hosszú év alatt.Csak néztem Sebastian nyugodt arcát és félszegen rámosolyogtam.Fogalmam sem volt mit hoz a holnap,de tudtam,hogy ha másnap felkel a nap más ember leszek.

   Másnap a temetés az esőben zajlott le és így nem látták,hogy már egy könnycseppet sem tudok ejteni,még a bátyám temetésén sem.Csak bámultam a földet és szorítottam barátnőm kezét.
   Elgondolkodtam,hogy milyen borzalmas barátja is vagyok Beverlynek,hisz nem az volt az első dolgom,hogy felhívjam,hanem önsajnálatban fürdőzve töltöttem az éjszakát Sebastian karjai közt.Ez rossz érzéssel töltött el és éreztem,hogy most már nem az önsajnálat,hanem az önutálat kezd elhatalmasodni rajtam.
-  Elköltözöm.-mondta másnap szomorúan.
-  Itt hagysz engem és mindent?
-  Nem hagylak egyedül,hisz itt van a családod és Sebastian,aki nagyon kedvel téged.
-  Lehet,de te egyedül leszel,valószínű egy idegen helyen.És hol fogsz dolgozni?
-  Ne aggódj a nagybátyám intézett nekem egy munkát Berlinben.
-  Komolyan Berlinbe költözöl?
-  Ezt terveztem.-vont vállat és szomorúan kisétált a szobámból.
   Nem hittem el,hogy így feladja.Őt nem ilyennek ismertem,de ki vagyok én ahhoz,hogy megállítsam vagy lebeszéljem erről.Az ő élete,az ő döntései.Gyorsan utána siettem.
-  Mikor indul a vonatod?
-  Holnap után,reggel.
-  Kikísérlek az állomásra.
-  Köszi.-ölelt magához szorosan és arcomon éreztem forró könnyeit.
-  Ne sírj,kérek szépen.-suttogtam.
-  Oké...-suttogta ő is és kibontakozott ölelésemből.
-  Biztos jól vagy?
-  Jól leszek,csak ki kell innen törnöm.
-  Megértelek,de ne add fel.Akkor minden sokkal rosszabb.
-  Nem fogom,csak időre van szükségem.
-  De azért jelentkezz majd,rendben?
-  Jelentkezem.-adott egy apró puszit az arcomra és kisietett a zuhogó esőbe,hogy beszállva az autójába hazamenjen.

   A veszteség már szinte felfoghatatlan volt.Elvesztettem a testvérem és a legjobb barátnőm.Nem tudtam,hogy álljak neki feldolgozni,de sírni már nem volt erőm és úgy éreztem itt az ideje megváltoznom és kicsit új lappal indítanom,hisz egy ekkora fordulat az életemben változásokat hoz.
   Először is elhatároztam,hogy egy hétig fogok gyászolni és utána felhagyok az egésszel és felkeresem Lewist és tiszta lappal indítok nála is.Lehet rossz ötlet,de látnom kellett az unoka húgom és ami még fontosabb,szükségem volt egy kis kimozdulásra.
   Visszamentem a szobámba,felvettem valami elegáns fekete ruhát és egy kabátot,majd tűsarkút és autóba szállva Sebastianhoz indultam.Nem tudom mi vezérelt,de látnom kellett őt.Csak mellette éreztem azt a bizonyos dolgot,amit mindenki lelki békének hív és tudtam,hogy ha vele vagyok akkor biztosan nem hozok ostoba döntéseket.
   A házhoz érve egy ismeretlen autót pillantottam meg előtte.Kicsit elbizonytalanodtam,de végül nagyot nyeltem és becsöngettem,hisz csak nem ronthatok rá csak úgy a gyanútlan családra.Egy percet állhattam a kapuban mikor Fabi jelent meg a bejáratban,széles vigyorral az arcán.
-  Tudtam,hogy visszajössz.-rohant a kapuhoz és beengedett.
-  A bátyádhoz jöttem.Itthon van?
-  I..itthon.-húzta el a száját.
-  Ki van vele?-tettem csípőre a kezem.
-  Hanna megint itt van.Szerencs,hogy nem láttad.Úgy néz ki,mint valami utolsó ri....-kezdte volna pocskondiázni bátyja exét,de kezemet a szájára tapasztottam.
-  Inkább máskor.
-  Nea,úgy örülök neked!-jelent meg Heikke egy törölközővel a kezében.
-  Heikke....-mosolyogtam rá félszegen.
-  Sebastian most egy kicsit elfoglalt,mert megint itt van....De ha elküldte akkor felmehetsz.Addig gyere igyál egy kávét,vagy éhes vagy esetleg,mert összedobhatok valami finomat vacsorára...
-  Köszönöm szépen,de ha nem ér rá akkor megyek.-akartam visszafordulni,de Fabi megragadta a kezem és marasztaló pillantásokat küldött felém.-akkor egy kávét kérek.-mosolyogtam vendéglátómra,aki azonnal el is tűnt a konyhában.
   Nagyjából egy fél órát ücsöröghettünk a nappaliban és beszélgettünk,de nem nagyon volt kedvem hozzá.Nagyon ki kellett mennem így felmentem a mosdóba,hogy könnyítsek magamon,és ahogy dolgom végeztével mentem volna vissza szembe találtam magam egy szőke lánnyal.Kicsit borzos volt,sminkje elkenődött,de még így is káprázatos jelenség volt.Hosszú,fehér lábak,formás combok és szép,kerek arc,melyet tökéletesen koronázott a borzosan is remek szőke hajkorona.
-  Seb,ki ez a kis szürke madárka?-kiáltott be a férfi szobájába.
   Egy perc múlva Sebastian dugta ki félmosollyal díszített fejét az ajtón,de amint meglátta viharvert ábrázatom lehervadt arcáról a csibészes mosoly.
-  Linea....-nyögte meglepetten.