6.Rész

Be brave

  A válaszára ugyan várhattam volna vagy ezer évet is,de abban a pillanatban túlságosan elfoglalt az,hogy végre beszél hozzám.Tényleg beszélt hozzám,tényleg és kötetlenül,feszengés nélkül.Olyan jól esett hallani a hangját...Ismerős volt és mégis idegen.Dallamos és mégis borzongató.

-  Azért kértem,hogy maradj,mert nem akarok egyedül lenni.-nézett a szemembe.

   Ártatlan pillantása mintha csontomig hatolt volna és belülről emésztett,mint egy betegség,ami ellen semmit nem tehetek,csak annyit,hogy csendben tűröm a fájdalmat,vagy a szenvedést.

-  Most miért nézel rám ilyen rémülten?

-  Talán megrémültem....-néztem le a földre.

-  Tőlem félsz?

-  Lehet....
-  Vagy esetleg valami másról van szó?

-  Hagyjuk inkább.Nem szeretek vad idegenekkel társalogni a magánéletemről.

-  De én nem vagyok idegen.

-  Nem tudom miért ne lennél az...

-  Nem tudom,hogy vagy vele,de én nem szoktam idegen emberek kezét szorongatni,vagy velük ébren maradni,bár el kell mondjam te elég rosszul csinálod a virrasztást.

-  Talán mert álmos voltam....

-  Ma este fenn maradnál velem?

-  Nem tudom nem alszom-e el megint.

-  Majd mindig felébresztelek.

-  Számíthatok rád?

-  Még szép....mosolygott kisfiúsan és kezembe csúsztatta az csak néztük összefont kezünket és vét.

   Egy ideig csak hallgattunk,de végül is muszáj volt megszólalni,mert másképp kínossá vált volna a csend.Vagy mégsem,hisz ha vele voltam nem volt szükség szavakra,mert mintha éreztem volna amit ő is és ez forrósággal árasztotta el a testem .Normális dolog ez?
-  Szerintem Fabi most nagyon haragszik rám.
-  Miért?
-  Elég csúnyán beszéltem vele,aztán meg otthagytam.
-  Majd megbékél.Beszélek vele később.
-  Azon gondolkodom mi lenne ha találkoznál a barátaiddal...Biztos hiányzol nekik és szívesen eljönnének hozzád.
-  Lehet,de ki tudja.Azt sem tudom,hogy nincsenek-e túlságosan elfoglalva ahhoz,hogy meglátogassanak.
-  Nem lehetnek annyira foglaltak,hogy ne tudjanak meglátogatni.
-  Ki tudja....Felhívnád őket helyettem?
-  Miért hívjam én?Te is megteheted.-mosolyogtam rá.
-  Adj egy telefont,felhívom Lewist.
-  Lewis Hamiltont?
-  Igen,talán valami problémád van vele?
-  Nem,semmi....Tassék itt a telefonom.-nyújtottam neki át a kis készüléket.
-  Nem gondolod,hogy már csak neked van ilyen őskövület telefonod?
-  Nem fikázni,telefonálni.-vigyorogtam rá

  Próbáltam nem pánikolni,de nem nagyon ment.Vagy esetleg már nem is vagyok olyan ártatlan kislány,hogy félnem kelljen,egy olyan embertől,aki szinte mindent tud a múltamról...Ez már egy megszokott dolog volt nálam,hogy mindig elfog a pánik ha szóba jön ez a férfi,de amikor ilyen közel kerülhet hozzám,na olyankor aztán tényleg elfog a pánik és kikészülök.Vagy talán mégsem.....Ahogy néztem Sebastian vidám arcát elfogott a nyugalom és mintha minden rendbe jött volna,csak attól,hogy ott van a közelemben.Eddig még sosem éreztem ilyet és kifejezetten jó érzés volt.
-  Szia Lewis....Igen már jobban vagyok....Nem nem amiatt hívlak,csak gondoltam ellátogathatnál hozzánk egy pár napra....Komolyan,akkor így legyen ötösöm a lottón.....Igen,már nagyon rég volt....Nem,csak gondoltam ha már úgy is visszatértem az életbe miért ne ünnepelném meg egy kicsit a barátaimmal.....Kimivel vagy?Komolyan?!....akkor hozhatod őt is....Persze,csak akkor nem tudtok nálam megszállni.....Oké.akkor holnap reggel látjuk egymást....Nektek is,sziasztok.-köszönt el majd mosolyogva visszaadta a készüléket.
-  Nos...?
-  Itt vannak a városban,pont holnap akartak eljönni.
-  Ez de jó már.Szerencsés vagy ilyen barátokkal.
-  Tudom.Ők tartották bennem a lelket Belgiumban is.
-  Szép tőlük....
   Mintha egy teljesen más ember ült volna velem szemben.Mosolygott,és szemében pajkos csillogás tükröződött.Haja borzos volt és néhány tincs a homlokára is volt ragadva,talán az izgalom tette,vagy csak melege volt.
-  Már úgy izgulok.-vigyorodott el ördögien.
-  Elhiszem.Kell az a kis változatosság,hisz egy boldog ember sokkal gyorsabban gyógyul.
-  Most csak úgy kitaláltad....
-  Lebuktam,a francba....-kacagtam fel.
-  Nem tudsz jól hazudni.
-  Pedig ennyi hazugság után már a hazugság mestere kellene,hogy legyek.
-  Kinek szoktál hazudni.
-  Hát a mostoha anyámnak és a mostohatesómnak.
-  Nem szereted őket.-ez inkább megállapítás volt,mint inkább kérdés.
-  Nem igazán.A szüleim elváltak mikor még egész kicsi voltam és én meg a bátyám az apánkkal maradtunk.
-  Ez szörnyű....
-  Ez még semmi,de aztán hét éves koromban elvette a gonosz mostohát és azóta finoman szólva elég szar az életem.
-  Szegénykém.
-  Volt egy korszakom,amikor lógtam a suliból és piáltam,meg olyan dolgokat tettem,amikre nem igazán vagyok büszke.
-  Nem kell erről beszélned,ha nem akarsz....
-  Nem akarok....-hajtottam le a fejem,ezzel kitérve együtt érző pillantása elől.Elegem volt az ilyen pillantásokból,mert abban az időben kaptam épp eleget.
   Egy pár percig szinte síri csönd telepedett ránk,viszont ez nem volt kínos,csak simán csendben ücsörögtünk egymással szemben és néztünk egymásra,majd egyszer csak mohó vigyor jelenet meg ajakin és átevickélt mellém az ágyra.
-  Mire készülsz?-néztem rá rémülten.
-  Ne aggódj,nem fog fájni.-kacagott fel ördögien és egyenesen a szemembe nézett.
   Egy végtelen pillanatig meredtünk egymásba és a gyomrom ismét görcsölni kezdett.Átkozott pillangók....Vége lett a pillanatnak majd egyszerre széttárta karjait és szorosan átölelt.Lefagytam majd viszonoztam ölelését.Nem tudtam miért kapom,de jól esett.
-  Csak úgy szeretné közölni, hogy ez valaminek a kezdete....-bukkant fel Fabi barna buksija az ajtóban.
-  Nagyjából mióta vagy itt....?-kérdeztem vörös fejjel,miután kibontakoztam Sebastian karjai közül.
-  Pont elég ideje....-emelgette meg szemöldökét vigyorogva.