20.Rész

Return

  A szobában vártam,hogy mikor jelenik meg Sebi és jelenti be,hogy az egész egy félreértés volt kettőnk közt  és mindenképp visszamegy Hannához,amit meg is értenék,hisz a lány gyönyörű.

-  Azt hiszem Hanna miatt már nem kell aggódnunk.-lépett be Seb kicsit bizonytalanul a szobába.

-  Miért?-néztem rá meglepetten.-Azt hittem visszamész hozzá.

-  Hát persze..téged pedig itt hagylak.Sosem tennék ilyet.-ült mellém az ágyra és bal kezével végigsimított arcomon.
-  Ezt örömmel hallom.-mosolyogtam rá és lassan megcsókoltam.
-  Te már megint arra késztetsz,hogy olyat tegyek,amit nem szoktam általában.-mosolygott csókunk közben és benyúlt pólóm alá,amit reggel magamra kaptam,hogy mégse meztelenül mennyek le a nappaliba.
-  Ha ennyit szeretkezünk teherbe fogok esni.-toltam el magamtól.
-  Na és akkor mi van?Még mielőtt kiderülne összeházasodnánk és felköltöznénk Tibetbe,hogy nyugtunk legyen mindenkitől.-mosolygott rám édesen.
-  Benne vagyok,mikor indulunk?-vigyorodtam el és az ölébe ültem,de ezzel a megmozdul'sommal véletlenül hozzáértem jobb kezéhez,mire fájdalmasan feljajdult.
-  Mi történt a kezeddel.-emeltem fel óvatosan a sérült jobb kezet és alaposan szemügyre vettem az égési sérüléseket.-Ugye tudod,hogy ezt látnia kellene egy orvosnak?
-  Ugyan,ez csak egy kis sérülés.Volt nekem ennél már nagyobb is.-heherészett zavartan,de hangjából félelmet hallottam ki.
-  Csak nem félsz az orvosoktól?-néztem rá vigyorogva,majd egy apró csókot nyomtam nyaka hajlatára.
-  Most az orvoshoz akarsz vinni,vagy megerőszakolni?-kuncogott és ép kezével beletúrt a hajamba és felemelte a fejem,hogy az ajkaimat vegye birtokba.
   Végül nagy nehezen lebeszélt az orvosról,viszont én bekötöttem a kezét és késő délután mentünk csak haza.Mikor a városba értünk elkezdett remegni a gyomrom és elkezdtem félni,hogy vajon Erik mit fog mondani.A kapuban elköszöntünk,mert neki még elő kellett készíteni a lakást arra,hogy beköltözzem.A bejáratnál mély levegőt vettem és rátettem a kezem a kilincsre.Ahogy be akartam nyitni kitárult előttem az ajtó és egy nagyon mérges Erikkel találtam magam szemben,aki tajtékzott és nem tűnt valami elnézőnek.
-  Végre hazaértél!-mennydörögte.
-  Szia,Erik...-köszöntöttem szinte suttogva,és megpróbáltam elsunnyogni mellette,de megragadta a karom,hogy az már fájt és miután becsapódott a bejárati ajtó csak még jobban megszorított.-  Auuu,ez fáj!Engedj már el!-próbáltam lefejteni magamról kezeit,de nem sikerült.
-  Szóval,ÉDES merre jártál?-rángatott magával a nappalin át fel az emeltre a hálószobánkba,majd lelökött az ágyra.
-  Én....-kezdtem el,de sírva fakadtam.
-  Ú,várj...kitalálom....nem is kell mondanod.A kis pilótával hetyegtél?!Igaz?!-kiáltozott továbbra is és fel alá járkált a helyiségben.
   Nem válaszoltam,mert nagyon megijedtem.Még sosem láttam Eriket,sőt senkit ilyen idegesnek és nagyon féltem.
-  Igaz?!-ismételte meg a kérdést,még ha lehet sokkal idegesebben.
-  Igaz....-zokogtam,hangom alig volt hallható,de ő mégis megértette és az ágyhoz lépett,majd megragadva karom felcibált az ágyról és egy hatalmas pofonnal jutalmazta válaszom,amit hallani akart.

   Nem tudom mi történt ez után,mert amikor ütése után leestem a földre bevertem a fejem és eszméletemet vesztettem.Eszméletlenségem alatt lidérces álmok sanyargattak és tudtam,hogy sírok.Egy hang hozott vissza az életbe,melyet távolról és tompán hallottam,de tudtam,hogy ismerem azt a hangot.Ismét hallottam,csak most már sokkal tisztábban és kivehetőbben.Ki akartam nyitni a szemem,de mintha mázsás súlyok lettek volna pilláimra kötve,meg sem mozdultak.Pár perc múlva ismét megpróbáltam,ezúttal halvány fénysugarak törtek be  szempilláimon  át és mintha embereket is láttam volna,bár ebben nem voltam teljesen biztos,mert csak elmosódott pacákként érzékeltem őket.
-  Anya..Szerintem most menjetek haza.Ha történik valami változás szólok.-magyarázott egy ismerős hang a szobában.
-  De kisfiam.Egy órája zavartad el az apját is.Én itt szeretnék maradni.
-  De Fabinak kell segíteni otthon.Nem tudnak apával ketten mindent kézben tartani.
-  Igazad lehet,de szegény kislánynak nem lehet itt az anyukája.Kell érezze az anyai szeretetet.
-  És az elmúlt egy hónapban pont eleget érzékeltetetted vele.Majdnem végig itt voltál és a gondját viselted.Egy panasz szava sem lehet,de most menj haza.Nem aludtál már két napja.
-  De ha valami változás történik azonnal szólsz.
-  Azonnal szólok.-nyugtatta meg a férfihang a nőt és nemsokára ajtó suhogást hallottam és valaki leült egy székre,vagy fotelbe.
   A szemeimet továbbra sem tudtam kinyitni,de már nem is akartam annyira.Lassan ismét elnyomott az álom,de ezúttal nem aludtam sokáig,mert mikor felébredtem még világos volt.Megpróbáltam kinyitni a szemem és legnagyobb meglepetésemre sikerült is.Lassan vettem szemügyre a szobát,amiben voltam.Egy személyes V.I.P. szoba volt abban a kórházban,ahol régebben dolgoztam.Ez azért lepett meg a legjobban,mert én nem voltam sportoló,de mégis ott voltam.
   Szétnéztem a szobában és mosolyogva tapasztaltam,hogy Sebastian ott ül a szobában egy széken és engem fixíroz.
-  Sebastian...-suttogtam,de még a saját hangom is annyira idegennek hatott számomra,hogy az hihetetlen.
-  Nea...pattant fel azonnal a székről és az ágyamhoz sietett.
-  Szabad tudnom hol vagyok?-kérdeztem roppant diplomatikus hangnemet megütve.
-  Otthon vagy,Heppenheimben.
-  És miért vagyok a sportrehabilitációs központban?
-  Azért,mert az igazgató felajánlotta,hogy kezelnek itt is,ha szeretnénk.
-  De miért?
-  Emlékszel arra,hogy Erik megvert?
-  Nem...Miért?!Megvert?!-fakadtam sírva.
-  Pontosan mire emlékszel?...természetesen csak akkor mond el ha nem zaklat fel.
-  Hát arra emlékszem,hogy tegnap találkoztunk a közértben Mönthaltorfban.
-  Akkor arra a két napra nem is emlékszel,amit a hétvégi házamban töltöttünk?
-  Nem...Mi miért töltöttünk volna ott két napot?
-  Nem számít...Azt tudod hányadika van?
-  Október vége,nem?-néztem rá értetlenül,mert nem értettem minek kérdez meg ennyire nyilvánvaló dolgot.
-  Azt hiszem behívom az orvost.
-  Ahogy szeretnéd.-vontam meg a vállam,de még mindig nem értettem miért kell nekem orvos.
   Sebastian kiment a szobából,majd egy pár perc múlva visszatért Daniellel az oldalán,aki kedvesen mosolyogva lépett mellém.
-  Szia,Linea!-köszöntött mosolyogva.
-  Dannielle....Elmesélnéd miért vagyok itt?-tettem kereszteb a kezeim a mellkasom előtt
-  Természetesen...De figyelmeztetlek nem biztos,hogy jó ha emlékszel rá.
-   Emlékezni akarok.-jelentettem ki makacsul ragaszkodva az igazsághoz.
-  Nagyjából egy hónapja az élettársad Erik csúnyán megvert,mert összejöttél Sebastiannal.Abban a hitben csinálta,hogy biztosan megússza.Azóta az édesapád feljelentette súlyos testi sértésért és nemi erőszakért.

-  De...de...Mi szerettük egymást...-kezdtek ismét potyogni a könnyeim.
-  Igen...Azt állította szerelemféltésből tette.
-  A nemi erőszakot?-kérdeztem könnyeimtől fuldokolva.
-  Mindent ezzel magyarázott.A tárgyalás December 19-én lesz.
-  És mi Sebastiannal tényleg...?-kérdeztem rá az egyik olyan dologra,ami teljes homályba merült.
-  Igen...-suttogta Sebastian és megfogta a kezem,jelezve,hogy számíthatok rá.Csak nézte összekulcsolt kezünket és nem szólalt meg többet,míg az orvos benn volt.
-  Szeretném tudni mi lesz velünk...-kezdett járkálni a szobában,majd megállt az ablakban.
-  Én is szeretném tudni...Még mindig olyan hihetetlen,hogy mi ketten együtt voltunk...úgy.
-  Pedig igen...-sóhajtott és félmosollyal arcán felém fordult.
-  És tea szakítottál Hannával?
-  Igen.Akkor reggel eljött a faházba és szakítottunk.
-  És miért nem voltál velem mikor szakítani akartam Erikkel?
-  Mert elmentem,hogy előkészítsem a házat az érkezésedre.Takarítottam,vacsit főztem,gyertyákat gyújtottam,bort bontottam.Aztán hét körül még mindig nem voltál sehol és elmentem hozzátok.Erik már nem volt ott,te pedig a földön hevertél,eszméletlenül,egy nagyobb vértócsában.sosem bocsájtom meg magamnak.
-  Nem a te hibád,ezt jegyezd meg...-nyújtottam felé kezem,melyet készséggel elfogadott és megszorított.
   Az ágyam szélére ült és egész közel hajolt hozzám.
-  Szeretlek.-suttogta ajkaimra.
-  Én...Én is téged.-válaszoltam és lassan csökkenteni kezdtük a távolságot egymás közt,majd szép lassan,óvatosan megcsókolt.