25.Rész

A béke szigete

-  Annyira hiányoztál.-adtam egy csókot szerelmem ajkaira.

-  Hidd el,hogy te is nekem.-ölelt szorosan magához és tudtam,hogy komolyan gondolja.
-  Mostantól kezdve nem mehetsz sehová.Már lassan elvonási tüneteim lesznek a sok nélkülözéstől.
-  Szegény kicsi Angyalkám...,ha a szüleim nem lennének itthon,akkor segíthetnék túllépni az elvonási tüneteiden,de így nem nagyon fog menni.
-  Micsoda kár...-csókoltam bele nyakába,amitől ő érezhetően megrázkódott.
-  Ne aggódj,csak egyszer legyen vége a gálának.hazaviszlek és ki sem engedlek a szobánkból legalább egy hétig.
-  Ezt örömmel hallom.
-  Most menjünk be,mert anya ki lesz bukva,hogy mit csinálunk mi ennyi ideig a hóban.
-  Sajnos semmit.

   Másnap reggel indultunk csak haza,hogy egy egész hetet kettesben tölthessünk.A repülő utat végig aludtam és nagyon nyúzott voltam,amikor le kellett szállni Bernben.Úgy kellett hazáig eltámogatni,vagyis Seb házáig,mert én még nem sokat voltam ott.Lepakoltuk a cuccokat és lementünk a konyhába,hogy együnk valamit.Végül a sült krumpli mellett döntöttünk és sajtot reszeltünk rá.Nagyon fincsi volt...

-  Azon gondolkodom,hogy esetleg a tél folyamán sehová nem megyünk.-tette fejét hasamra és közben alkaromat simogatta.

   Az ágyán feküdtünk és a sötétben beszélgettünk,talán pont erre a nyugodtságra volt szükségünk.Olyan békés volt minden.

-  És a díjátadó?
-  Majd Fernando átveszi helyettem.Úgy is ezt akarta egész évben.
-  De én látni akarom,ahogy átveszed azt a trófeát.
-  Majd mutatok képet a tavalyiról....
-  Isteni szerencse,hogy minden évben nyersz egyet.
-  Ne beszéljünk a versenyzésről...-nyögte erőtlenül.
-  Valami baj van?
-  Egyáltalán,csak most,hogy megint bajnok lettem már nem tudom,hogy akarom-e ezt az egészet.
-  Ugye ezt nem csak miattam mondod?
-  Miért mondanám?
-  Hát,mert én nem lehetek ott meg ilyenek..Meg ez az egész esküvős mizéria.
-  Tudom,hogy ha elveszlek feleségül le kell mondanom a versenyzésről,de hidd el én ezt érted boldogan megtenném.
-  De nem fogod...Nem kell megtedd.
-  Miért nem?
-  Azért,mert Anti rájött,hogy nem neki való a katona élet...Valamint megsebesült és már csak aktákat tologathatna a kapitányságon.Azt pedig nem vállalná.
-  Nem mondhatom,hogy remek dolog,de most azért egy hangyányi elégedettséget érzek magamban.
-  Az előbb még feláldoztad volna a karriered értem.
-  Igen,de azóta elmondtad,hogy mégsem kell,szóval egy pinyurit örülök neki.
-  Akkor beszéljünk másról...Mondjuk arról,hogy mi lenne ha mi most...-haraptam ajkamba,mert féltem tovább mondani...hihetetlen de elszégyelltem magam.
-  Mondd ki....-könyökölt fel vigyorogva.
-  Kérlek ne....Olyan hülyén hangzik.
-  Akkor majd én kimondom...Szeretkezni akarok veled.-suttogta teljes átéléssel és nadrágomnál fogva lehúzott maga mellé.
-  A te szádból olyan szexisen hangzik.-csókoltam meg.
-  De csak,mert én is olyan szexi vagyok.-nyúlt be pólóm alá és hátamat kezdte simogatni.
-  Te vagy az egyetlen gyenge pontom.-suttogtam fojtott hangon.
-  Úgy mondod,mintha lett volna gyenge pontod.Te vagy a legerősebb ember,akit valaha ismertem.
-  Köszönöm,de most tévedsz.
-  Ne beszéljünk.Nincs most kedvem hozzá...

    Csókjai édesek és puhák voltak,mintha simogatták volna ajkaim.Lassan,óvatosan szabadított meg ruháimtól,majd apró csókokkal borította be testem.Ahogy elért csípőmig még lassabban,még puhábban kezdett csókolgatni.Egész testem lázban égett.Épp belevágtunk volna a lényegbe,amikor a csengő éles vinnyogása zavart meg minket.

-  Ezt nem hiszem el!-tette homlokát csípőmre mérgesen.
-  Ki lehet az?-kérdeztem bosszúsan.
-  Talán Kimi,de ők Finnországba mentek a díjátadó előtt.
-  Mész te,vagy menjek én?
-  Megyek én,ha szeretnéd.-ajánlotta és felállt,hogy felvegyen egy felsőt.
-  Szerintem így nem lenne túl jó a nyilvánosság előtt mutatkoznod.-böktem ujjammal dudorodó alsógatyája felé mérgesen.
-  Igaz.-kapta maga elé a kezét és fülig pirult.

   Magamra vettem egy köntöst és morogva sétáltam le a földszintre,hogy ajtót nyithassak.Legnagyobb meglepetésemre senki nem volt az ajtóban.Ez azért mondjuk elég fura volt...Szétnéztem és láttam egy fekete furgont láttam elhajtani.Az ajtó előtt egy nagyobb kosár hevert,ami az elhajtó kocsinál is furább volt.A kosárkára egy levél volt téve,amitől teljesen beijedtem.Elég ilyet láttam telenovellákban,azokban a kosarakban pedig gyerek volt.

   Felvettem a kosarat és bevittem a konyhába.Lettem a pultra olvasni kezdtem a levelet.Az állt benne a kosárban van a tulaj két szeme fénye és,hogy nagyon nehéz szívvel válik meg tőle,de nincs már pénze tovább gondoskodni róluk.Ez azért megint fura volt.Mikor a levél végére értem nagy levegőt vettem és a kosárhoz sétáltam.ahogy odaléptem hozzá megmozdult a takaró.Lélegzet visszafojtva emeltem le és néztem bele.Ahogy megpillantottam a tartalmát kitört belőlem a nevetés.

-  Ki volt az?-jött le Seb a konyhába,köntösbe burkolózva.
-  Nem tudom.Ezt hagyta itt nekünk.
-  Tán csak nem a gólya volt?-kuncogott.
-  Szerintem de.Kettőt is hozott nekünk...
-  Remek.-lépett mögém és átkarolt,majd a vállam fölött belenézett a kosárba.-Istenem de édesek.
-  Szerintem is,imádni valók,nem?-vettem ki az egyik kutya kölyköt.
-  Minek szeretnéd keresztelni?
-  Hát,ez kisfiú...-ellenőriztem.-Akkor legyen Sebastian.
-  Komolyan rólam akarsz elnevezni egy kutyát?-kérdezte vigyorogva.
-  Igen,mert pont olyan kis aranyos,mint te.
-  Jó,hát ez meg kislány...Legyen Angel.
-  Aranyos vagy.-csókoltam meg mosolyogva.
-  Tudom.-kacsintott rám és letette a földre a hófehér csöppséget.
-  Ennyire szerény legyen valaki...Hihetetlen.-csóváltam a fejem és én is letettem a kezemben lévő kiskutyát.
-  Még szerencse,hogy te sokkal szerényebb vagy.-kuncogott és belepuszilt nyakamba.
-  Ugye?Tudom,hogy szeretnél te ennyire szerény lenni.

    Isztambul csodaszép város.Legalább is amit rohanás közben láttam,az valami fantasztikus volt.Késve érkeztünk a díjátadóra,ami ugyebár nem volt valami kifizetődő.Végül is viszont remekül szórakoztunk.Rina is ott volt,legnagyobb szerencsémre,mert másképp több,mint valószínű megőrültem volna.

-  Te meg tudod ezt szokni?-kérdeztem barátnőmet nyűgösen.
-  Kérem alássan,te rivaldafényben élsz,mióta az eszed tudod,nem tudom mit rinyálsz.
-  Igen,rivaldafényben éltem,de ez most valamivel másabb.
-  Az tuti,mert nem te vagy a közép pontban.
-  Ez nem volt szép.-fordultam felé mérgesen.
-  Bocsi,Angie,de ezt nem hagyhattam ki.
-  Semmi gond,már hozzászoktam a szurkálódáshoz,nem te vagy az első és nem te leszel az utolsó.
-  Ne legyél így letörve.Nem sokáig kell már itt jópofiznotok.Még egy-két óra és mehettek.
-  Mi ez,hogy mehettek?Ti nem jöttök?
-  Mind tudjuk,hogy Kimi milyen.Nemsokára jön,hogy indulni kellene és megszabadít a büntetésemtől.
-  A kis mázlista...-puffogtam és keresztbe fontam magam előtt karjaim.
-  Ugyan már,itt van Seb és majd elszórakoztatjátok egymást.
-  Te hol látod?
-  Ott beszélget Ecclestone úrral.-mutatott a tömeg kellős közepébe.
-  Jó,hogy te olyan magas vagy,hogy látsz is mindent.-ágaskodtam,de nem nagyon sikerült kivennem semmit sem.
-  Most idejön,hozza Kimit is.-vidult fel egy csapásra.
-  Én már meg sem lepődöm.-kuncogtam és ismét szétnéztem,hátha látok valamit.

    Az az este felejthetetlen volt.Remekül szórakoztunk a végére és elég sokáig maradtunk.Amikor visszaértünk a hotelbe máris zuhantam be az ágyba,hozzám hasonlóan szerelmem is,és nem ébredtünk fel,csak délben.Délután indult a gépünk haza Svájcba.Egész késő este érkeztünk csak és első dolgom volt átmenni a szomszédhoz a két kiskutyusunkért,akik addig ott voltak elszállásolva.Mikor végre letettem a fenekem a kanapéra és Seb ölelésében forrócsokit szürcsölgettem,úgy éreztem végre minden rendbe jött és megtaláltam a béke szigetét,egy olyan ember mellett,akit a világon mindenkinél jobban szeretek.Ez volt Ő,Sebastian Vettel.

Vége

Az lett volna,kedveskéim az utolsó rész Angie történetéből,remélem mindenkinek tetszett,még ha voltak benne mélypontok is.Már készül a Marble Castle és a Forgiven folytatása,remélem nem hagytok magamra ás velem tartotok azokban a történetekben is.

Szép napot mindenkinek,

Puszi:*:*