17.Rész

A kétség órái

  Amint a lift ajtaja kitárul érzem,hogy valami nincs rendben.Hogy pontosan mi,azt még magam sem tudom,de a gyomromat mardosó rossz előérzet,egyszerűen nem hagy nyugodni.Valami biztosan történt,jegyzem meg magamnak,mielőtt még a mágneses olvasóba tenném a kártyát.

   A lakosztályban látszólag minden rendben,de egyszerre megcsap a ráz jellegzetes illata.Azonnal ledobom a táskám a földre é máris sietős léptekkel megyek a szag forrása felé.A szobába érve meglátom kedvesem a földön fekvő,ernyedt testét.Épp csak lélegzik,de mellkasa még mozog.Azonnal oda rohanok,hogy lássam milyen komolya a sérülése.

-  Käthe!-suttogom kétségbeesetten szerelmem nevét,de nem válaszol.-Kérlek mondj valamit.-lassan feje alá csúsztatom karomat és felemelem,nagyon óvatosan,mire felnyög.

   Fehér pizsamájának hasi részén egy nagy vér folt van,melyet próbál kezével lefogni,de amint megmozdítom keze élettelenül csúszik le törzse mellé.Azonnal a mentőket kellene hívnom,de nem tudom a segélyhívót,így a szobaszervizt értesítem,hogy hívjanak egy mentőt.Míg várok el sem mozdulok szerelmem mellől.Kezét fogom,hisz ez a legtöbb,amit tehetek ebben a pillanatban.

   A mentők negyed óra múlva érkeznek a hotel elé.Amikor a szobába érnek megkérnek,hogy álljak odébb,de mintha lábaim lecövekeltek volna és nem tudnék megmozdulni.Ahogy szerelmem fehér arcára pillantok,egyszerűen ledermedek és nem tudom mihez fogok kezdeni,ha már túl késő és az orvosok nem tudnak rajta segíteni.Abba bele is őrülnék.

-  Uram!-szólít meg az egyik mentős,erős akcentussal.
-  Igen....-reagálok kicsit későn.
-  El tudja nekem mondani mi történt?
-  A barátnőm,hogy van?
-  Nagyon gyengék az életjelei,de most mondjon el nekem mindent.
-  Amikor visszaérkeztem a pályáról találtam rá,már itt feküdt.
-  Értem.Szeretne velük jönni a kórházba,vagy felhívja a hozzátartozókat?
-  Majd a kórházból telefonálok,de ha lehet ezt az ügyet diszkréten kezeljék.Nem kell még a sajtó is körötte szaglásszon,miközben ő azért küzd,hogy meg ne haljon.
-  Értettem.-bólint a mentős és a hordágyhoz sétál,hogy a lifthez vigyék kedvesem.

   Egyszerűen nem fogom fel,ami történik.Pár órával ezelőtt még minden tökéletes volt.Legalább is annak tűnt.Imádom őt és mindet feláldoznék érte,de most ott fekszik egy hordágyon és az életéért küzd.Hát igazságos az élet?Mindig akkor történik valami rossz,valami váratlan,amikor végre minden tökéletes.

   A mentőben ülve azon gondolkodtam,hogy most mihez fogok kezdeni.Az ápolók csak sajnálkozva néztek rám a mentőben,mintha már meg is halt volna a szerelmem,de az EKG még nem ezt igazolta.Szíve bár gyengén,de dobogott mellkasában és ez a picike lüktetés a világot jelentette számomra.Ott feküdt előttem az a nő,akit már nagyon rég szerettem,de csak nemrég nyílt rá alkalmam,hogy együtt kegyünk,mint egy pár.És tessék,most itt volt ez a sérülés,amit nem tudom,hogy szerzett és mindent felborított.

   Borzasztóan érzem magam,amikor fel kell hívnom a családját,vagyis először Rinát,hisz ő a legjobb barátnője,nem tudom helyesen teszem-e de mindig nagyon közel álltak egymáshoz és ezt látom jónak.

-  Kicsim,te hallottál valamit?-nyöszörgöm álmosan,nagyjából 11 körül.
-  Mintha mentő lett volna,de lehet,csak egy rendőrautó volt.
-  Azért nem volna jobb megnézni?-ülök fel és ezzel kibontakozom öleléséből is.
-  Ugyan,mennyi esély van rá,hogy ha egy mentő az,akkor pont idejöjjön és pont az egyik ismerősünkhöz?

   Akarok páromnak hinni,de egyszerre megmagyarázhatatlan és kellemetlen érzés mar bele gyomromba,mintha valami rossz készülődne.Nem tudnám megmagyarázni,hogy mi is az,de egyszerűn tudom,hogy valami nincs rendben.

-  Gyere,feküdjünk vissza.-noszogat szerelmem.
-  Előbb elintézek néhány telefont.
-  Kicsim,11 óra van,kétlem,hogy bárki is felvenné neked a telefont.Ha normális,akkor most vagy bulizni van,vagy pedig a párjával épp alszanak,vagy szeretkeznek.Nem hiszem,hogy örülnének,ha te csak úgy felhívnád őket.
-  Igazad van.-dőlök vissza mellé és karjai közé fészkelem magam.
-  És mi lenne,ha mi most...-puszil bele nyakamba.
-  Nem tudom...Neked holnap dolgoznod kell.
-  Még belefér a beosztásomba egy kis huncutkodás a barátnőmmel.
-  Igazad van.-nevetek fel és lendületet véve elhelyezkedek a  csípőjén,majd megcsókolom.

   Még bele sem tudunk melegedni,amikor megszólal a telefonom.A kijelzőn a kis német neve villog,így azonnal fel is veszem.

-  Haló?-szólok bele kicsit lihegve.
-  Szia...Rina.-köszönt,de hangja remeg és érzem,hogy az összeomlás veszélye fenyegeti Sebit.
-  Minden oké?-kérdezem én is ijedten,hisz rövid ismeretségünk alatt még nem hallottam ilyennek.
-  Nem,Rina.Semmi sincs rendben.Käthe-re valaki rálőtt és most a kórházban vagyunk.
-  Ezt mondd kérlek még egyszer,mert azt hiszem nem hallottam rendesen.
-  Käthe kórházban van,mert megtámadták és lelőtték.

   Nem akarok hinni a fülemnek.Hogy történhet ez,épp itt?Tisztában voltam vele,hogy Bahreinben fenn áll a támadás lehetőségen,de mennyi volt annak az esély,hogy pont Käthe-re esik a választásuk?

-  És,hogy van?-kérdezem azonnal.
-  Nagyon kevés esélye van...-magyarázza Seb és ebben a pillanatban elcsuklik a hangja.
-  Tarts ki,azonnal ott vagyunk.
-  Kérlek szóljatok Käthe szüleinek is.
-  Raminak szóljunk?
-  Igen,kérlek.-suttogja és le is rakja a telefont.

   könnyes szemekkel fordulok oda páromhoz,aki csak értetlenül mered rám.

-  Käthe kórházba került.-törlök le egy kicsorduló könnycseppet arcomról.
-  Édes Istenem!-kiált fel halkan,majd azonnal karjaiba zár és egy puszit ad a fejemre.
-  Most nincs idő erre.Azonnal be kell mennünk hozzá.-tolom le magamtól és máris a ruháimat keresem a bőröndömben.

   Amikor Rina rám törte szobám ajtaját és előállt azzal a mesével,hogy a nővéremet lelőtték,egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek.Pár órával korábban még arról beszélgettünk,hogy Seb biztosan örülni fog a hírnek,hogy apa lesz,utána pedig azt közlik,hogy élet-halál között lebeg és nem lehet tudni ki is lőtte le.

   A kórházban Sebet egy kék kanapén találok,ahogy tenyereibe temetett arccol és idegesen dobolva lábaival várja a fejleményeket.Azonnal mellé ülök és mikor vállára teszem a kezem,ő pedig  összerezzen.

-  Hogy vagy?-teszem fel a hülye kérdést,hisz ez annyira banális.

   Szemei vörösek a sírástól és arca elgyötört a reménytelenség miatt.

-  Szerinted?-kérdezi fojtott idegességgel hangjában.Látom rajta,hogy próbálja visszafogni magát de nem nagyon megy neki.
-  Tudom,hogy most nehéz,hidd el nekem is az,de erősnek kell lenned.

   Idő közben anyáék is megérkeznek és apa azonnal leáll veszekedni az egyik recepcióssal,hogy azonnal keressen egy orvost,aki megmondja mégis mi az ég történik itt,mert Rina csak annyit mondott nekik,hogy a nővérem a kórházban van.Kis idő telik csak el,mire a doktor megérkezik,frissen vasalt,fehér köpenyében,szemüveggel orrán.Nem tűnik valami vidámnak.

-  Mondjon valamit!-mennydörgi édesapám.
-  A kisasszony állapotát stabilizáltuk,de még mindig magas az esély arra,hogy leveszítsük.Jelenleg az intenzív osztályon van és nem fogadhat látogatókat.A magzat nem szenvedett károsodást,így őt is sikerült megmentenünk,viszont az ő jövője sem biztos.
-  Állj!-pattan fel Sem a kanapéróla,hogy eddig ült.-Magzat?-kérdezi kicsit rémülten.
-  Igen,a kisasszony terhes.Maguk nem tudták?-kérdezi meglepetten a doki.
-  Nem.Ez nekünk teljesen új.-szólal meg most anya,aki eddig csak csöndben hallgatta a doki beszámolóját.
-  Akkor a magzatnak semmi baja?-kérdezem kicsit jobb hangulatban.
-  Semmi.Mondhatnám,hogy nagyon megijedt,de semmi értelme nem lenne.-mosolyodott le a doki.
-  És mikor mehetünk be hozzá?
-  Ha jobban lesz és felébred,akkor már holnap reggel.
-  Köszönjük.-bólint apa és az orvos azonnal el is megy.



  Egyetlen gondolat lebeg szemeim előtt.Az pedig az az élet,amit kaphattam volna.Egy kis házikó,benne életem szerelem,most már mondhatom ezt és egy csodaszép kislány,akinek olyan csodaszép tengerkék szeme van,mint az apukájának és szöszke,göndör haja.De lehetséges ez még számomra?

   Már kész vagyok arra,hogy itt hagyjak mindent és mindenkit,viszont valami még visszahúz.A sötétségben egy fényes alak jelenik meg.Ismerős,és mégsem...Szőke loknik és kék szemek,fehér pulcsi,falatnyi rövidnadrág.Mintha már találkoztunk volna.Aztán felbukkan egy újabb alak.Egy fiú az,piszkos szőke hajjal és tengerkék szemekkel.Rajta póló és farmer van,meg baseball sapka.Ő is ismerősnek tűnik.Egyszerre egy parkban találom magunkat.A két alak egy dupla hintában ül és beszélgetnek.Épp elég közel vagyok hozzájuk,hogy halljam őket.

-  Akkor ez már biztos?-kérdezte a fiú.
-  Igen...-nyögte ki a lány és feljebb tolta szemüvegét az orrán.
-  És mikor jössz vissza?
-  Nem tudom,de nyugi,mert itt lesz Hanna,majd ő vigyáz rád.
-  De én nem akarom,hogy a húgod vigyázzon rám.Te vagy a legjobb barátom és talán több is.Nem akarlak elveszteni.
-  Seb,tudtad,hogy mit szeretnék és az pedig a versenyzés.akármit feláldoznék érte.
-  Még a barátságunkat is.
-  A mi barátságunk különleges fajta.ezt nem tépheti szét a távolság.
-  És mi lesz,ha neked majd lesz barátod és én meg még mindig utánad sóvárgok.
-  Nekem nem lesz barátom.Nincs rá időm.
-  Mondod ezt most.
-  Sebastian Vettel!Ha nem hagyod abba a rinyálást,akkor bokán foglak rúgni.Nem tudom emlékeztetnem kell-e téged,hogy te is autóversenyző vagy,talán még jobb is,mint én.Attól,hogy én most elmegyek,a mi barátságunk megmarad és engem nem fog érdekelni,hogy milyen pasik vannak körülöttem,nagyon sokat kell teperjen valaki,hogy ennyire szeressem,mint téged.Továbbá nem tudom,hogy említenem kell-e,hogy a szívem a tiéd,még akkor is,ha ezt nem mutatom ki.Viszont azzal tisztában kell lenned,hogy a húgom megőrül érted és,azt akarom,hogy ti ketten egy pár legyetek,mert ő sokkal jobban illik hozzád,még ha ezt most nem is érted.Lehet,hogy most azt hiszed,hogy szeretsz engem,de meglásd,hogy egy-két hónap múlva,amikor már nem leszek itt minden pillanatban,akkor elkezdesz más lányok után járkálni és én azt akarom,hogy ez a lány a húgom legyen,mert tudom,hogy ő is tud ugyanúgy boldoggá tenni,mint én.
-  Hülyeségeket beszélsz Kätharina Prater...
-  Majd meglátod.Én csak azt akarom,hogy én már nem leszek neked,akkor mellette találj boldogságot és nyugalmat.
-  A lehetetlent kéred tőlem.-mondta a fiú és kiszállt a hintából,majd megfogva a lány kezét ős tis talpra állította.

   Kezei lassan a lány derekára csúsztak és közel vonta őt magához.Arcuk szinte már összeért és épp csak nem érintették össze ajkaikat,mikor a hátam mögül halk sírást hallottam meg.Megfordultam és egy törékeny kis teremtést pillantottam meg nem messze tőlem.Könnyei szemeivel a hinta mellett ölelkező párt figyelte,majd el akart rohanni,de elesett és halk pityergése hangos zokogássá változott.A pár azonnal szétrebbent és a hang irányába siettek.

-  Uram isten!Hanna,te meg mi az eget csinálsz itt?-térdelt le a síró lány mellé fiú,majd példáját követve a lány is melléjük térdelt.
-  Csak...-szipogta-Käthe-nek haza kell jönni,mert még nem pakolta be a bőröndjeit.
-  Mióta állsz itt?-kérdezte a lány és aggódva letörölt egy kósza könnycseppet Hanna arcáról.
-  Épp elég régóta,hogy tudjam,egy hazug dög a testvérem!-sóhajtott egyet,majd felpattant és sántikálva elrohant.

    Ekkor jöttem rá,hogy ezeket az embereket én ismerem.A jelenet főszereplője is én voltam,valamint szerelmem és húgom.Tudom,hogy akkor nagyon megsértettem,hisz én voltam az egyetlen,aki tudta,hogy szereti Sebit és én mégis hitegettem Sebet,hogy köztünk lehet valami,hisz én is szerettem,de nem akartam,hogy miattam legyen boldogtalan a húgom.Mégis megtettem...miattam szenvedett annyi ideig.Hát megérdemlem én az életet?

   A válasz annyira kézenfekvő és annyira egyszerű.De mégsem olyan,mint amilyennek gondoltam.Nem nagy dolog búcsút mondani az életemnek és nem nagy dolog viszlát-ot köszönni földi valómnak,viszont,ahogy ott vagy a sötétben és sorra jelennek meg szemeid előtt a szeretteid,akikkel eddigi életed minden fontos pillanatát megosztottad.Együtt örültek veled,együtt sírtatok,ha kellet...Mindig ott voltak,ha a földre estél és felemeltek,új reményt adtak...hát tőlük a legnehezebb elköszönni.Hogy végül mit is választok....még nem tudom.

***

Ez lett volna a rész máról,amit már annyian vártatok.Kicsit fura lett a vége és még mindig hagy kételyeket,ezt tudom,de az igazat bevallva még én sem tudom,hogy mi legyen.

Remélem azért tetszett és kapok pár komit,mert ismét azon kapom a blogot,hogy egyre kevesebb hozzászólás gyűlik.Viszont van egy ajánlatom....Ha ehhez a részhez estig összegyűl a négy komi,akkor kedden is ehhez a történethez hozok nektek frisset.

Szép napot nektek és sok sikert a jövő héthez,és kitartást,már nem sok van...

Puszi:*:*