Mivel ma egy éve,hogy megnyitottam a blogot,és ez alatt az egy év alatt,büszkén kijelenthetem,hogy sikerült "toboroznom" 45 rendszeres olvasót,valamint begyűjtenem 443 hozzászólást,valamint elérnem az 68.545 oldalmegjelenítést.Erre pedig nagyon is büszke vagyok,és nagyon szépen köszönöm nektek.
most pedig az ajándék,amiért ennyire sokan támogattatok ennek az egy évnek a folyamán.
Egy novella,bárt ezt,azt hiszem be is fejezem:))
Wonderwall
- Ha még egy kört kell szaladnom ezen a rohadt aszfalton,esküszöm felküldöm a lábam a hátsódba!-fenyegettem meg Sebit,aki csak vihogva rogyott le a hármas kanyarban.
- Nyugi,azt hiszem rám is rám fér egy kis pihenő.
- Azt hiszed?!Két órája futunk,mint az őrültek...Kijár nekem legalább 10 perc pihenő.
- Bezzeg ha mást csinálnánk,akkor nem kérnél tíz perc perc pihenőt.-vigyorodott el,majd kicsavarta a kulacsát és beleivott.
- Vettel,ne akard kihúzni a gyufát.-fenyegettem,majd mellé telepedtem a fűbe.
- Tudod,hogy úgyse tudnál haragudni rám.
- Persze,hogy tudom,csak azért néha reménykedem,hogy kicsit mégis menne.
- Ne is próbálkozz,úgysem menne.-dőlt el a puha mű fűben.
- Viszont tudod mi menne most?-könyököltem mellé,majd finom csókot leheltem ajkaira.
- Semmi esély,mindenem kivan borulva.Egy izmom se reagál az agyamra.
- Azt hiszem tudok legalább egy testrészed,ami nem az agyadra,hanem rám reagál.-csókoltam meg újból.
- Egy igazi boszorkány vagy,Betti.-suttogta ajkaim közé,majd magára rántva tovább csókolt.
Olaszországban hét ágra ragyogott a délutáni nap,ahogy kora ősszel mindig is.A fű puha volt és simogatta lábaimat,amelyek lelógtak Seb pólójáról,na jó,meg az enyémről is.Az ég felhőtlen volt,és csodálatosan kék,akárcsak Seb szemei,amelyek ragyogva fürkészték arcomat,egy tölgyfa árnyékában.Soha nem voltam azelőtt ilyen boldog,és azt kívántam bárcsak örökké tartana.
- Ha holnap reggel a címlapokon lesz a pucér hátsóm,esküszöm,hogy megemlegeted ezt a pillanatot.-puszilta meg a homlokomat,miközben magára rángatta alsó nadrágját.
- Nem vagy vicces,én is meztelen vagyok.
- De te egy fehérnemű modell vagy,neked normális,hogy egy szál semmiben pózolj a címlapokon.
- Igen...tökéletes sminkben és beállított képeken,nem pedig smink nélkül,izzadtan,és legfőképp nem egy sportolóval rajtam.
- Ez jogos...-gondolkodott el egy pillanatra,majd nekilökött a korlátnak és ismét csókolni kezdett.
- Beteg vagy,és ha erre jön valaki?
- Nem hiszem,hogy bárki is jönne erre.Ez a régi pályavezetés,ide nem jönnek sokan.
- Jó,legyen igazad,de ha mégis...akkor nem csak én,de te is meg fogod járni.Britta kicsinál.
- Gondoskodom róla,hogy ne.-ígérte és egy újabb csókot nyomott ajkaimra.
Kicsit később visszakocogtunk a padockba,ahol már vártak ránk,hisz lassan elkezdődött a szombati nap.Én felkerestem Tamást a konyhán,Sebi pedig a csapatához csatlakozott.
- Csajszi,azt hittem,hogy meghaltál.-fogadott nevetve bátyusom.
- Nem történt semmi,csak egy kis reggeli testmozgás.Edzésben kell tartanom magam.
- És természetesen a német csődört se hagytad ki,igaz?-nyomott a kezembe egy kötényt.
- A vesémbe látsz,Tomi.-bosszankodtam.
- Tudom,ezért vagyok a bátyád,vagy mi.-folytatta a felszerelésem,mivel a kezembe nyomott egy fakanalat-Csináld az omlettet.
- Nincs még korán ehhez?
- Szeretnél inkább tegnap est mosatlanokat sikálni?
- És a konyhások?Nekik nem az a dolga,hogy csillogjon ez a hely?
- Igen,viszont ők most épp a reggelihez és az ebédhez készülődnek,szóval ma reggel rám marad a piszkos munka.
- Ha ezzel végeztem segítek.
- Nem,ha ezzel végzel visszamész a kis szöszi némethez,és egész nap tojsz a fejemre.
- Igen,mert téged egy csomószor látlak,viszont a kis szöszi németet csak egy hónapig,szóval minden adandó alkalmat ki akarok használni,mert utána úgysem találkozunk többet.
- Jogos,de elméletileg azért vagy itt,hogy nekem segíts.
- Segítek is...Most is épp a reggelihez készülök rántottát csinálni.
- Hagyjuk inkább és csipkedd magad.
Harmadik hete utazgatok az RB csapatával,ugyanis meglátogathattam a bátyusomat,Tomit,aki szakács a csapatban,viszont nem volt annyi ideje,hogy egy teljes hónapot velem legyen,így maradt ez a megoldás.Besegítek neki a konyhán,közben pedig minden futamon ott lehetek,ami beleesik az egy hónapos idő intervallumba.Már az első pillanatban beleszerettem Sebibe,bár még szinte csak a nevét tudtam.És szerintem kölcsönös volt,mert két perccel ismeretségünk kezdete után elkezdett flörtölni.Aztán....a végére ez lett belőle.És nekem ez sokkal jobb és több,mint azt valaha is el tudnám képzelni.
- Azt hiszem,ha tovább tartalak fel,még a végén leégeted a konyhát itt nekem.-kapta ki a kezemből a fakanalat Tomi.
- Bocsi,kicsit elkalandoztam.
- Az észre vettem.-vigyorgott kelletlenül,amire nem tudtam reagálni,inkább csak levettem a kötényt és egy gyors puszi után elrohantam,hogy megkereshessem Sebit.
Kicsi bolyongás után megtaláltam,mint épp egy nőnek adott interjút.Nem akartam hallgatózni,de nem tehettem róla,elcsíptem egy kérdést és egy választ.
Riporter: És,egy az utolsó kérdéseim közül.Van-e jelenleg barátnőd,vagy olyan hölgy,akivel hosszabb távra tervezel?
Sebastian Vettel: Nem.Jelenleg egy olyan hölgy sincs az életemben,akivel el tudnám képzelni a jövőmet.A versenyek és folyamatos utazgatás mellett nincs időm egy komoly kapcsolat kiépítésére,hisz ahhoz bizalom is kell,és a szerelem sem mellékes.
Azt hittem először rosszul hallok,de aztán megbizonyosodtam róla,hogy mégsem,ugyanis a riporter sajnálatát fejezte ki ez ügyben,majd tovább is nyargaltak a következő kérdésre,de ezt már nem vártam meg.Lehet,hogy még inkább összetörtem volna tőle.Szapora léptekkel hagytam az épültet és megpróbáltam egy nyugis helyet keresni,ami persze lehetetlen volt,közvetlenül a harmadik szabadedzés előtt,így inkább visszamentem a konyhára,ahol ugyan nagy volt a sürgés,és senki nem szól hozzám,legalább kicsit volt időm gondolkodni.
Nem is tudom,mire számítottam?Talán arra,hogy majd akkor belém szeret és esetleg még a sajtó előtt is felvállal?!Ugyan kérlek...Ekkora tündérmesében még én se élhettem az elmúlt három hétben.Hogy is gondolhattam komolyan,akár csak egy fél percig is.Annyira naiv voltam és vak,hogy legszívesebbe megütöttem volna magam,hogy térjek észhez,de persze ez nem megy ilyen egyszerűen.Viszont a tanulságot levonhatjuk...nem minden tündérmesének lesz szép vége,még akkor sem,ha nagyon szeretnénk.
- Azt hiszem,ha tovább tartalak fel,még a végén leégeted a konyhát itt nekem.-kapta ki a kezemből a fakanalat Tomi.
- Bocsi,kicsit elkalandoztam.
- Az észre vettem.-vigyorgott kelletlenül,amire nem tudtam reagálni,inkább csak levettem a kötényt és egy gyors puszi után elrohantam,hogy megkereshessem Sebit.
Kicsi bolyongás után megtaláltam,mint épp egy nőnek adott interjút.Nem akartam hallgatózni,de nem tehettem róla,elcsíptem egy kérdést és egy választ.
Riporter: És,egy az utolsó kérdéseim közül.Van-e jelenleg barátnőd,vagy olyan hölgy,akivel hosszabb távra tervezel?
Sebastian Vettel: Nem.Jelenleg egy olyan hölgy sincs az életemben,akivel el tudnám képzelni a jövőmet.A versenyek és folyamatos utazgatás mellett nincs időm egy komoly kapcsolat kiépítésére,hisz ahhoz bizalom is kell,és a szerelem sem mellékes.
Azt hittem először rosszul hallok,de aztán megbizonyosodtam róla,hogy mégsem,ugyanis a riporter sajnálatát fejezte ki ez ügyben,majd tovább is nyargaltak a következő kérdésre,de ezt már nem vártam meg.Lehet,hogy még inkább összetörtem volna tőle.Szapora léptekkel hagytam az épültet és megpróbáltam egy nyugis helyet keresni,ami persze lehetetlen volt,közvetlenül a harmadik szabadedzés előtt,így inkább visszamentem a konyhára,ahol ugyan nagy volt a sürgés,és senki nem szól hozzám,legalább kicsit volt időm gondolkodni.
Nem is tudom,mire számítottam?Talán arra,hogy majd akkor belém szeret és esetleg még a sajtó előtt is felvállal?!Ugyan kérlek...Ekkora tündérmesében még én se élhettem az elmúlt három hétben.Hogy is gondolhattam komolyan,akár csak egy fél percig is.Annyira naiv voltam és vak,hogy legszívesebbe megütöttem volna magam,hogy térjek észhez,de persze ez nem megy ilyen egyszerűen.Viszont a tanulságot levonhatjuk...nem minden tündérmesének lesz szép vége,még akkor sem,ha nagyon szeretnénk.
1 évvel később
Hópelyhek lágy érintését éreztem arcomon és szél süvített a kerten keresztül.A hideg szinte a csontomig hatolt,de nem bántam,mert végre élvezhettem kicsit a kint létet,hisz hetek óta ki se tettem a lában a házból.Anya persze teljesen fel van pörögve,hisz végre hajlandó voltam beszélni is velük,amit az elmúlt hét hónapban nem tettem.A balesetem óta senkivel nem voltam hajlandó beszélni,még a bátyámmal sem,aki viszont kitartóan látogatott úgy a kórházban,mint azután,hogy hazajöttem.
Leültem a verandára és élveztem,hogy körbeölel a természet és a friss levegő.Már nagyon hiányzott,de egyszerűen nem tudtam rávenni magam,hogy elhagyjam a szobám.A doki szerint depressziós voltam,és ebben azt hiszem igaza is volt,de akkor is....Egyszerűen nem voltam elég erős ahhoz,hogy megtegyem.Valami,akkor nap összetört bennem,és most nem feltétlenül a koponyámra gondolok.Elvesztettem egy darabot a régi énemből,bár lehet,hogy az a darabka soha nem is volt meg.Ki tudja...
- Kicsim,nem akarsz bejönni?Kicsit hideg van odakinn.-lépett ki apa a veranda ajtaján.
- Még maradok egy kicsit.Jó idő van.
- Csak nem szeretném,ha megfáznál.-lépéseket hallottam,majd a fa reccsent mellettem,apa leült,majd átkarolt,amitől először összerezzentem,de végül fejem a vállára ejtettem.
- Nem fogok.Annyira nincs is hideg.
- Annyira örülök,hogy végre nyitsz felénk.Olyan rossz volt a tehetetlenség.
- Tudom,apa,és nagyon is sajnálom,de azt hiszem idáig tartott megbarátkoznom a vakságommal.
- Megértem,és ha kellett volna,még tovább várunk,de így sokkal jobb.
- Szerintem is.
- Tomit fel fogod hívni?
- Nem tudom.Lehet fel kellene hívnom.
- Aggódik érted.Örülne ha hallhatná a hangod.
- Rendben.Menjünk be és hívjuk fel.
Feltápászkodtunk és bementünk a házba.Kicsit még szoknom kellett a tárgyak hollétét,de lassan ebbe is belejövök.Leültem a kanapéra és vártam,hogy apa a kezembe adja a telefont,ami szinte azonnal megtörtént.A fülemhez emeltem a készüléket és remegő kézzel vártam,hogy bátyusom felvegye a telefont.Ám legnagyobb meglepetésemre nem Tomi ismerős hangja csendült a vonal másik végén,hanem egy másik,szintén ismerős,ám mégis idegen hang.
- Igen?-szólt bele németül.
- Mit....mit keres nálad a bátyám telefonja?-kérdeztem lesokkolva.
- Betti,te vagy az?-azt hiszem ő még ijedtebb volt,mint én.
- Mennem kell,viszlát..-tartottam el a telefont magam mellől,de még hallottam a hangját.
- Várj,kérlek...Beszéljünk.-könyörgött,de én bontottam a vonalat.
A hangja hallatán még inkább remegni kezdtem és talán még egy könnycsepp is lecsordult az arcomon.Apa segítségével kilavíroztam a konyhából és mielőtt bármit kérdezhetett volna,becsuktam magam mögött az ajtót,ezzel pedig ismét elzárkóztam a külvilágtól.Felfeküdtem az ágyra és magzat pózban összekuporodva kezdtem zokogni.Azt hittem,hogy ha egy évig nem látom,akkor el tudom őt felejteni,de egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.Hiába voltam vak,az arcát tisztán láttam magam előtt,és sajnos még mindig ugyanúgy reagáltam rá,mint annak idején.Pedig minden erőmmel küzdöttem ellene,csakhogy lassan elfogytam...
Két nappal később egy bögre teával ültem a verandán,mikor leparkolt egy kocsi a házunk előtt.Felkaptam a fejem,de azt még gyakorolnom kell,hogy hallásról felismerjem a kocsi típusát,de azért majd még próbálkozom.Két ajtó nyílt,majd be is csukódtak.Letettem a bögrémet a kis asztalra és fürkészve felemeltem a fejem,persze tök fölöslegesen,hisz soha nem fogok már látni,de a megszokás hatalma.
- Légy vele kíméletes,nem tudja,hogy elhoztalak magammal.-ezt a hangot ezer közül is felismerném,Tomi.
- Nyugi,nem terveztem lesokkolni.-ezt a hangot is felismertem,bár jobb lett volna,ha nem.
- Bemegyek.Ti beszélgessetek csak.-nyomott egy váratlan puszit a homlokomra Tomi,amitől megijedtem,de nem mutattam ki,vagy legalább is nem látszott az arcomon a rettegés,ami Sebi közelségétől fogott el.
Nem szólalt meg egy ideig,csak ült mellettem,talán nézett is,ki tudja.Aztán végül én törtem meg a csendet.Nem bírtam tovább a mélységes csöndet,szinte kongott a mellkasomban.
- Miért vagy itt?
- Hozzád jöttem.Tudod,Olaszország után felszívódtál,még köszönni sem köszöntél.
- Sajnálom.Sürgősen kellett eljönnöm.Az ügynököm telefonált,sietnem kellett haza.-hazudtam.
- De utána hívhattál volna.Vártam,hogy felveszed a telefont,és esetleg elmagyarázod,hogy miért tűntél el csak úgy,és miért mondtad a bátyádnak,hogy ne árulja el hol éltek.
- Azért,mert nem akartam,hogy idegyere.
- Miért kellett mindent elrontanod?Olyan szépen alakultak a dolgaink,hogy egy percig tényleg elhittem,hogy lehet valami köztünk.
- Igen?Nos,miután elolvastam a nyilatkozatodat,azt hiszem ez nem épp az igazság.
- Elárulod miről beszélsz?
- Persze...Amikor ott voltunk Olaszországban,és te interjút adtál nem tudom milyen újságnak,azt nyilatkoztad,hogy semmi kilátás nincs arra,hogy legyen valakid,és senkivel nem tudnád elképzelni a jövődet.
- Amiatt rágtál be,mert akkor azt mondtam?-kacagott fel,amit nem tudtam hová tenni.
- Egyáltalán nem volt vicces.Teljesen összetörtem.Nekem az nagyon sokat jelentett,ami akkor volt.
- Ugyanúgy nekem is,de nem állhattam elő azzal,hogy van ez a lány,alig három hete ismerem,de már most azon agyalok,hogy megkérem,költözzünk össze.
- Miért,te ezen agyaltál?
- Igazából,csak akkor jöttem rá,miután elmentél,de igen...Valami ilyesmin agyaltam.
- Ez mind nagyon szép,de mi van,ha nekem ez egyáltalán nem fordult meg a fejemben?
- Akkor azt hiszem,hogy addig maradok itt,amíg meg nem unod,vagy amíg én meg nem unom.
- Remek,akkor hozhatsz egy kis teát,mert ez már elfogyott.-kezdtem azonnal,könyörtelenül.
- Nem a kiszolgáló személyzeted egyik tagjaként maradok itt,hanem,mint egy olyan valaki,aki szeret.
- Aha,hát köszönöm,de nekem nincs szükségem rád.
- Majd meglátjuk.Soha nem hagylak magadra,mert bizonyítani szeretnék.
- Sok sikert.-tápászkodtam fel nagy nehezen,így egyenesen bele ütköztem mellkasába...Szóval előttem állt.
- Vigyázz,lépcső.-hallottam Seb aggodalmaskodó hangját,amitől automatikusan mosoly húzódott ajkaimra.
Leültem a verandára és élveztem,hogy körbeölel a természet és a friss levegő.Már nagyon hiányzott,de egyszerűen nem tudtam rávenni magam,hogy elhagyjam a szobám.A doki szerint depressziós voltam,és ebben azt hiszem igaza is volt,de akkor is....Egyszerűen nem voltam elég erős ahhoz,hogy megtegyem.Valami,akkor nap összetört bennem,és most nem feltétlenül a koponyámra gondolok.Elvesztettem egy darabot a régi énemből,bár lehet,hogy az a darabka soha nem is volt meg.Ki tudja...
- Kicsim,nem akarsz bejönni?Kicsit hideg van odakinn.-lépett ki apa a veranda ajtaján.
- Még maradok egy kicsit.Jó idő van.
- Csak nem szeretném,ha megfáznál.-lépéseket hallottam,majd a fa reccsent mellettem,apa leült,majd átkarolt,amitől először összerezzentem,de végül fejem a vállára ejtettem.
- Nem fogok.Annyira nincs is hideg.
- Annyira örülök,hogy végre nyitsz felénk.Olyan rossz volt a tehetetlenség.
- Tudom,apa,és nagyon is sajnálom,de azt hiszem idáig tartott megbarátkoznom a vakságommal.
- Megértem,és ha kellett volna,még tovább várunk,de így sokkal jobb.
- Szerintem is.
- Tomit fel fogod hívni?
- Nem tudom.Lehet fel kellene hívnom.
- Aggódik érted.Örülne ha hallhatná a hangod.
- Rendben.Menjünk be és hívjuk fel.
Feltápászkodtunk és bementünk a házba.Kicsit még szoknom kellett a tárgyak hollétét,de lassan ebbe is belejövök.Leültem a kanapéra és vártam,hogy apa a kezembe adja a telefont,ami szinte azonnal megtörtént.A fülemhez emeltem a készüléket és remegő kézzel vártam,hogy bátyusom felvegye a telefont.Ám legnagyobb meglepetésemre nem Tomi ismerős hangja csendült a vonal másik végén,hanem egy másik,szintén ismerős,ám mégis idegen hang.
- Igen?-szólt bele németül.
- Mit....mit keres nálad a bátyám telefonja?-kérdeztem lesokkolva.
- Betti,te vagy az?-azt hiszem ő még ijedtebb volt,mint én.
- Mennem kell,viszlát..-tartottam el a telefont magam mellől,de még hallottam a hangját.
- Várj,kérlek...Beszéljünk.-könyörgött,de én bontottam a vonalat.
A hangja hallatán még inkább remegni kezdtem és talán még egy könnycsepp is lecsordult az arcomon.Apa segítségével kilavíroztam a konyhából és mielőtt bármit kérdezhetett volna,becsuktam magam mögött az ajtót,ezzel pedig ismét elzárkóztam a külvilágtól.Felfeküdtem az ágyra és magzat pózban összekuporodva kezdtem zokogni.Azt hittem,hogy ha egy évig nem látom,akkor el tudom őt felejteni,de egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.Hiába voltam vak,az arcát tisztán láttam magam előtt,és sajnos még mindig ugyanúgy reagáltam rá,mint annak idején.Pedig minden erőmmel küzdöttem ellene,csakhogy lassan elfogytam...
Két nappal később egy bögre teával ültem a verandán,mikor leparkolt egy kocsi a házunk előtt.Felkaptam a fejem,de azt még gyakorolnom kell,hogy hallásról felismerjem a kocsi típusát,de azért majd még próbálkozom.Két ajtó nyílt,majd be is csukódtak.Letettem a bögrémet a kis asztalra és fürkészve felemeltem a fejem,persze tök fölöslegesen,hisz soha nem fogok már látni,de a megszokás hatalma.- Légy vele kíméletes,nem tudja,hogy elhoztalak magammal.-ezt a hangot ezer közül is felismerném,Tomi.
- Nyugi,nem terveztem lesokkolni.-ezt a hangot is felismertem,bár jobb lett volna,ha nem.
- Bemegyek.Ti beszélgessetek csak.-nyomott egy váratlan puszit a homlokomra Tomi,amitől megijedtem,de nem mutattam ki,vagy legalább is nem látszott az arcomon a rettegés,ami Sebi közelségétől fogott el.
Nem szólalt meg egy ideig,csak ült mellettem,talán nézett is,ki tudja.Aztán végül én törtem meg a csendet.Nem bírtam tovább a mélységes csöndet,szinte kongott a mellkasomban.
- Miért vagy itt?
- Hozzád jöttem.Tudod,Olaszország után felszívódtál,még köszönni sem köszöntél.
- Sajnálom.Sürgősen kellett eljönnöm.Az ügynököm telefonált,sietnem kellett haza.-hazudtam.
- De utána hívhattál volna.Vártam,hogy felveszed a telefont,és esetleg elmagyarázod,hogy miért tűntél el csak úgy,és miért mondtad a bátyádnak,hogy ne árulja el hol éltek.
- Azért,mert nem akartam,hogy idegyere.
- Miért kellett mindent elrontanod?Olyan szépen alakultak a dolgaink,hogy egy percig tényleg elhittem,hogy lehet valami köztünk.
- Igen?Nos,miután elolvastam a nyilatkozatodat,azt hiszem ez nem épp az igazság.
- Elárulod miről beszélsz?
- Persze...Amikor ott voltunk Olaszországban,és te interjút adtál nem tudom milyen újságnak,azt nyilatkoztad,hogy semmi kilátás nincs arra,hogy legyen valakid,és senkivel nem tudnád elképzelni a jövődet.
- Amiatt rágtál be,mert akkor azt mondtam?-kacagott fel,amit nem tudtam hová tenni.
- Egyáltalán nem volt vicces.Teljesen összetörtem.Nekem az nagyon sokat jelentett,ami akkor volt.
- Ugyanúgy nekem is,de nem állhattam elő azzal,hogy van ez a lány,alig három hete ismerem,de már most azon agyalok,hogy megkérem,költözzünk össze.
- Miért,te ezen agyaltál?
- Igazából,csak akkor jöttem rá,miután elmentél,de igen...Valami ilyesmin agyaltam.
- Ez mind nagyon szép,de mi van,ha nekem ez egyáltalán nem fordult meg a fejemben?
- Akkor azt hiszem,hogy addig maradok itt,amíg meg nem unod,vagy amíg én meg nem unom.
- Remek,akkor hozhatsz egy kis teát,mert ez már elfogyott.-kezdtem azonnal,könyörtelenül.
- Nem a kiszolgáló személyzeted egyik tagjaként maradok itt,hanem,mint egy olyan valaki,aki szeret.
- Aha,hát köszönöm,de nekem nincs szükségem rád.
- Majd meglátjuk.Soha nem hagylak magadra,mert bizonyítani szeretnék.
- Sok sikert.-tápászkodtam fel nagy nehezen,így egyenesen bele ütköztem mellkasába...Szóval előttem állt.
Két hónappal később
- Remélem készen állsz...?-hallottam az orvos hangát,kicsit remegett a keze is.
- Lassan egy fél éve várok erre a beavatkozásra.Azt hiszem ennél készebb nem is lehetnék.
- Akkor jó,mert most leveszem a kötést.De ne számíts arra,hogy egyből mindent kristálytisztán fogsz látni.
- Nekem mindegy,csak lássak.-jelentettem ki,és már annyira türelmetlen voltam,hogy a mellettem ülő Sebastian kezét teljes erővel szorítottam.
- Akkor parancsolj...Kezdd el az új életed,most már látóként.
Éreztem az anyag susogását a fejem körül,majd,hogy a kötés lassan lehull a szememről,és a fény pedig beárad szem héjaimon keresztül.Olyan rég tapasztaltam ezt,hogy kiáltani szerettem volna örömömben.Persze nem tettem...Csak élveztem,ahogy a fény szép lassan betölti a sötétség helyét.
- Na,milyen?-kérdezte,az eddig csöndesen várakozó Sebi.
- Fura...Homályos és csak pacákat látok.-vallottam be kicsit csalódottan.
- Ez teljesen normális.Nem kell emiatt aggódnod.Pár nap,esetleg egy-két hét,és teljesen visszanyered a látásod.-biztosított az orvos.
- Olyan jó lenne már végre látni...-sóhajtottam.
- Legyél kicsit türelmesebb.Ez olyan,mint a járás.Nem szaladhatsz egyből,előbb tipegni,majd lépkedni kell megtanulnod.
- Még szerencse,hogy soha nem voltam az a türelmes fajta.
- Leszek én türelmes,helyetted is.-puszilt meg Sebi.
Sebit először nagyon keményen visszautasítottam,mert nem akartam elhinni,hogy szeret,de rá kellett jönnöm,hogy valóban így van.Kitartott mellett,amikor a hangulatingadozásaim olyan ütemben követték egymást,hogy még én sem igazán tudtam nyomon követni őket.És kitartott mellettem,amikor üvöltözve küldtem el magam mellől,mert annyira reménytelennek tűnt ez az egész.Aztán nagyjából két hete...Hajnali három körül megszólalt a telefonom,hogy megtalálták a tökéletes donort számomra,és hogy ha készen állok,akkor már másnap reggel bemehetek a kórházba,hogy elvégezzék a beavatkozást.A műtét sikeres volt,és így kötöttem ki,két héttel később a szemész vizsgálójában,amint épp levette a kötést a szememről.
Az ember nem mindig úgy találja meg a boldogságát,ahogy azt várta.Kisgyermekként egy szőke hercegként,fehér lovon,kamaszként pedig egy gyors motoron,fekete mocis szerkóban.Nos ez nem mindig így működik...de még ha nehéz is rátalálni...a végén mindig megéri.Az én életemben Sebi jelenti a boldogságot,és ha akkor nem olyan kitartó és ragaszkodó,akkor talán soha nem lehettem volna teljesen egész,és boldog.
Öt hónappal később
- Vigyázz,lépcső.-hallottam Seb aggodalmaskodó hangját,amitől automatikusan mosoly húzódott ajkaimra.
- Csak terhes vagyok,nem vak.-néztem fel rá kicsit bosszúsan.
- Sajnálom,csak a megszokás.Eddig mindig azért aggódtam,hogy nem látod,ami előtted van,és elesel,most pedig az ügyetlenséged miatt aggódhatok.
- Igazad van,én sajnálom.-csókoltam meg,majd szorosan átöleltem.
- Azt hiszem be kellene mennünk,mielőtt szétolvadunk a lépcsőn.
Már lassan két hónap telt el a műtétem óta,és még mindig vannak pillanatok,amikor úgy érzem,hogy nem látok,fojtogat a sötétség,és mindent ellep.De aztán felnézek Sebire,aki mosolyogva biztosít ennek ellenkezőjéről,és egyszerűen minden kételyem és félelmem elillan.
- A szüleid nem tudom mit fognak szólni hozzá.-tettem kezem a pocakomra.
- Ugyan azt,amit én.Rettenetesen örülni fognak neki.-puszilt bele a nyakamba,amitől engem azonnal kirázott a hideg.
- De még össze se vagyunk házasodva.
- Sőt,még a kezed sem kértem meg,de ez már a 21. század.Itt nem szégyen,ha egy gyerek házasságon kívül születik.
- Én azért szeretném...
- Tényleg ezt akarod?-kérdezte mosolyogva,majd benyitott a házba.
- Meglepetés!-kiáltották a benn lévők egyszerre.
Nem is kicsit leptek meg ezzel az egésszel.A ház fel volt díszítve,és halk zene duruzsolt egy régi rádióból.A nappali asztalán egy kisebb torta volt,körötte pezsgős poharak és egy üveg pezsgő,körötte pedig azok az emberek,akik a világot jelentették nekem.anya,apa,Tomi,Seb szülei és testvérei,és természetesen az az ember,aki mindig,na jó majdnem mindig tartotta a lelket.
- Ezt miért kapom?-kérdeztem könnybe lábadt szemekkel,és levettem szemüvegemet,hogy meg tudjam törölni szemeimet.
- Azért,mert ma van a születésnapod.Augusztus 1. ó,elfelejtetted?-nézett rám rosszallóan Sebi.
- Igen.Teljesen kiment a fejemből.-vallottam be kicsit megdöbbenve,hisz annyi minden volt mostanában a fejemben,hogy pont a születésnapomat fölöslegesnek tartottam megjegyezni.
- Mi vagyunk a családod,nekünk tudnunk kell,hogy mikor van.Isten éltessen,kicsikém!-ölelt át anya mosolyogva.
A családom körbe ugrált és mindenki gratulált,nem csak a születésnapomhoz,hanem a babához is.Sosem voltam még annyira boldog,mint akkor.Azt hittem ennél jobb már nem is következhet,de akkor végre ismét visszatérhettem Sebi karjaiba,aki már a kanapén ült és nézett minket.Az ölébe húzott és farmerja zsebéből elővett egy gyűrűt.Nem volt sem felvágós,sem csicsás,egyszerű volt,és csodaszép,mint ahogy a szerelem is,amit Sebi iránt éreztem.
- Betti,megtisztelsz azzal,hogy hozzám jössz?-suttogta a fülembe.
- Igen.-suttogtam ajkai közé majd megcsókoltam.Végre minden az enyém volt,amiről valaha is álmodtam...Boldog voltam.
- Ezt miért kapom?-kérdeztem könnybe lábadt szemekkel,és levettem szemüvegemet,hogy meg tudjam törölni szemeimet.
- Azért,mert ma van a születésnapod.Augusztus 1. ó,elfelejtetted?-nézett rám rosszallóan Sebi.
- Igen.Teljesen kiment a fejemből.-vallottam be kicsit megdöbbenve,hisz annyi minden volt mostanában a fejemben,hogy pont a születésnapomat fölöslegesnek tartottam megjegyezni.
- Mi vagyunk a családod,nekünk tudnunk kell,hogy mikor van.Isten éltessen,kicsikém!-ölelt át anya mosolyogva.
A családom körbe ugrált és mindenki gratulált,nem csak a születésnapomhoz,hanem a babához is.Sosem voltam még annyira boldog,mint akkor.Azt hittem ennél jobb már nem is következhet,de akkor végre ismét visszatérhettem Sebi karjaiba,aki már a kanapén ült és nézett minket.Az ölébe húzott és farmerja zsebéből elővett egy gyűrűt.Nem volt sem felvágós,sem csicsás,egyszerű volt,és csodaszép,mint ahogy a szerelem is,amit Sebi iránt éreztem.
- Betti,megtisztelsz azzal,hogy hozzám jössz?-suttogta a fülembe.
- Igen.-suttogtam ajkai közé majd megcsókoltam.Végre minden az enyém volt,amiről valaha is álmodtam...Boldog voltam.
***
Ez lett volna a születésnapi novella,remélem tetszett nektek!
A közeljövőben remélhetőleg végre vissza tudok rázódni a normális kerékvágásba,és tudom hozni a részeket nem csak egy,hanem mindegyik történetemhez.
Legyetek jók,és szép napot nektek!
Puszi:*:*
Először is: Boldog Blogszülinapot!
VálaszTörlésMásodszor: Ez a novella valami hihetetlenül jó lett. A története teljesen magával ragadó. És tetszik, hogy ilyen szokatlan dolgok történnek benne, és nem az a sablonos, már jól megszokott dolgok. Meglepett Sebi nyilatkozata, Betti vaksága, majd Seb kijelentése, miszerint mégis ragaszkodik a lányhoz. Örülök, hogy a végén minden jóra fordult. Remélem még olvashatunk tőled néhány novellát.
És siess a történeteknél a részekkel. Már türelmetlen vagyok.
Puszi