- Te is nekem,kicsim.-csókoltam meg.
- Féltettelek,de nagyon.
- Elhiszem,és nagyon sajnálom,hogy fájdalmat okoztam,és aggódnod kellett miattam.Többet nem csinálok ilyet.
- Az a szemét sofőr.Mekkora szerencséje,hogy nem ismerem.
Amandának nem mondtam,hogy Mira is ott volt velem a kocsiban,bár szerintem olvasta a híreket,és az összeesküvés elméleteket,amiket a balesetünkről szőttek.Csak remélni mertem,hogy egyiket se olvasta el.
- Kicsim,főztem levest.Szeretnél enni?
- Nagyon jól esne,végre valami,aminek mondjuk van íze is.
- Akkor gyere.Szeretnék kérdezni valamit.
Ledobtam táskámat a nappaliban,és követtem páromat az ebédlőbe.Gyorsan megterített,és már tette is az asztalra a gőzölgő levest.
- Mit szeretnél kérdezni?-kanalaztam bele.
- A balesetről szeretnék kérdezni,és Alonso húgáról.
- Kérdezz.
- Szereted azt a lányt?
Kérdése annyira meglepett,hogy kiesett a kanál a kezemből,és elgondolkodtam a válaszomon.Ha azt mondom,hogy nem,akkor hazudok.Ha pedig azt,hogy igen,akkor összeroppanok,és egy csomó ígéretet szegek meg.Többek közt,az,amit Mirának tettem,hogy nem fogom szeretni,aztán,azt amit Dashanak tettem,a reptéren,hogy soha többet nem megyek Mira közelébe,és végül a saját magamnak tett ígéretet,miszerint megpróbálom nem szeretni.Nem tudtam,kinek is hazudjak inkább...Magamnak,vagy mindenki másnak.Saját magamat választottam,és végül csak ennyit mondtam.
- Nem.
- Annyira örülök neki.Úgy féltem,hogy elhagysz miatta.-sóhajtott megkönnyebbülten,és megfogta a kezem.
- Örülök,ha örülsz.-mosolyogtam rá kedvesen,de közben szép lassan omlottam össze belülről.
- Holnap elmehetnénk a szüleimhez.Olyan rég láttuk őket,és szerintem aggódnak érted.
- Tőlem mehetünk,de ha nem gond,ebéd után lepihennék egy kicsit.
- Nyugodtan,hozzám úgy is átjön Meg és a vőlegénye.
- Ők az új szomszédaink,ugye?
- Igen.
- Hívjuk meg őket vacsorára.-javasoltam,majd lenyeltem a leves utolsó falatját is.
- Rendben,de most nyomás zuhanyozni,utána meg aludni.Kelleni fog az energia.
- Imádlak.-álltam fel,majd egy puszit nyomva a homlokára elindulok felfelé.
*Mira szemszöge*
- Mindent tudok.-közölte nyersen.
- Úgy érted,hogy....
- A kis németről.A balesetről,a titkos viszonyról...mindent tudok,mindenről.
- És mit fogsz csinálni?-roskadtam le a kanapéra.
- Beszélek Nandoval,hogy győzze meg a szüleidet,hogy engedjenek vissza Svájcba,ha még szükségük van ott rád,utána pedig megígértetem veled,hogy soha többet nem gondolsz arra a szemétládára.
- Miért beszélsz róla ilyen csúnyán?
- Azért,mert ha nem találja ki,hogy szökjetek meg,akkor most nem ott lennénk,ahol vagyunk.
- Igazad van.-lábadtak könnybe szemeim.
- Beszéltem Sebastiannal,megígérte,hogy békén fog hagyni.
- És cserébe én...
- Te boldog leszel.
- Remek.-sóhajtottam,majd eldőltem az ágyamon.
- Ne sírj.Te vagy az egyik legerősebb nő,akit ismerek,és nem akarom,hogy szenvedj.Nem érdemled meg.Legyél boldog,és próbáld meg azt az életet élni,amit megérdemelsz.
- Köszönöm,Dash.
- Lenne itt még valami,mondjuk ez nem kis némethez kapcsolódik,de neked akartam elmondani először.
- Hajrá...
- Úgy néz ki terhes vagyok.-ujjongott.
- Gratulálok!-mosolyodtam el.
- Köszönöm,de meg kell ígérned,hogy nem szólsz a bátyádnak.Azt akarom,hogy meglepetés legyen.
- Nyugi.Ha meghalok holnap,akkor a titkot velem temetik.
- De nem fogsz,szóval inkább csak tartsd a szád.
- Te pedig vigyázz magadra.mikor érsz haza?
- Holnap este landol a gépem Madridban.Kijöttök értem?
- Persze.Ott leszünk.
- Sergio mikor jön haza?
- Csak a jövő héten.Szaros edzőtábor.Ki nem állhatom,hogy olyan messze van.
- Olyan hamar eltelik majd ez a pár nap,hogy észre se veszed majd,és itthon lesz.
- Legyen igazad,de most azt hiszem lefekszek és alszok egy kicsit,mert holnap sok dolgom van.
- Mi?
- Egy lakást szeretnék keresni magamnak.
- De ha visszamész Svájcba,akkor nem fog kelleni.
- Viszont valamivel le kell foglaljam magam míg Ser hazajön.
- Jogos...
- Puszi,és szép álmokat!-köszöntem el tőle,majd miután ő is megtette,bontottam a vonalat.
2 hónappal később
- Úgy izgulok.-sóhajtottam,és utoljára megigazítottam a szoknyám egyik lokniját.
- Te vagy a legszebb menyasszony,akit láttam.-mosolygott rám a tükörből Lora.
- Igen,csak ne lenne ez a rohanás.-léptem le az emelvényről.
- Nyugi,ha ezen túl lesztek,visszavonulhatsz a laborba,és lesz még hat,na jó öt hőnapod,hogy kiéld magad.
- Igazad van,utána tönkreteszi az életem ez a kis szörnyi.-tettem a kezem a pocakomra.
- Ő lesz a legszebb kisbaba,akárcsak az anyukája és az apukája.
- Attól félek,hogy ha nem lenne ez a gyerek,nem venne el feleségül.
- Persze,hogy elvenne,csak nem ilyen hamar.Alig egy fél éve ismeritek egymást.
- Tudom,és nekem is gyors,de nem akarom,hogy ez a baba házasságon kívül szülessen.
- Sebivel beszéltél?-kérdezett rá félve.
- Nem...miért beszéltem volna vele?
- Gondoltam megpróbálta felvenni veled a kapcsolatot.
- Próbálta,de mindig kinyomtam a telefont,sőt ahogy tudod,számot is váltottam.
- Tudom,és meg is értelek.
- Akkor jó,most pedig add ide azt a virágcsokrot.Ma férjhez kell mennem.
A szertartás rövid volt,de aranyos,aminek a végén az Egyház színe előtt is Miranda Ramos Alonso lettem.Kicsi pillangók repdestek a gyomromban,ahogy elhagytuk a templomot,és Ser karjába karolva beszálltam abba a limuzinba,ami elvitt minket a közös jövőnkbe,viszont nagyon jó érzés volt.Fejem a vállára hajtottam,és csak élveztem a csöndes zongoraszólót ami a limuzin rádiójából szólt.
- Ez életem egyik legboldogabb napja.-sóhajtott Ser.
- Csak az egyik?-néztem rá összevont szemöldökkel.
- A következő az lesz,amikor ez a kis manó megszületik.-tette tenyerét a pocakomra.
- Igazad van.
A limuzin elvitt minket a hotelbe,ahol át tudtunk öltözni.Nem akartam a drága esküvői ruhámban parádézni egész este,hisz kényelmetlen is volt,és jobban éreztem magam egy rövidebb ruhában.Sergio is megszabadult a zakójától,és nyakkendőjét is levette.
- Húgi,díjaznám,ha esetleg megpróbálnál nem ilyen savanyú képet vágni.-kezdte bátyusom,miközben az este folyamán együtt táncoltunk.
- Sajnálom.Nagyon erős a parfümöd.
- Terhesség...Ne is mondd.-sóhajtott és vállamra hajtotta fejét.
- Nyugi,ha szerencséd van,akkor még sokszor keresztül mész rajta.
- Az egyetlen jó dolog a terhességben az,hogy Dash mellei megduzzadtak.
- Perverz egy csávó vagy te,Nando.-csaptam vállon,mire felnevetett.
- Szeretem Dashat,csak néha jó viccelődni veled.
- Tudom...
Sokat táncoltam az este.Remekül éreztem magam,és azt hiszem Sergio is.Csak azt sajnáltam,hogy nem tudunk elmenni nászútra,mert Sergionak meccse volt,és előtte sokat kellett edzenek.Így én az esküvőnk utáni második nap már egyedül ébredtem.Rossz volt,de tudtam mire vállalkozok,amikor úgy döntöttem,hogy hozzámegyek Sergiohoz.
Kikeltem az ágyból,lezuhanyoztam,fogat mostam,majd neki álltam reggelit csinálni.Svájcba nem mehettem vissza,mivel már a családom ide kötött Madridba,de azért még mindig vágytam rá.A fogadalmam,amit lassan három hónappal az előtt tettem,a kórházban megpróbáltam minden erőmmel betartani,és habár nagyon nehéz volt elnyomni Sebastian mosolyának emlékét az agyam egy olyan zugába,ahol nem tudtam hozzáférni...végül sikerült.Először nagyon hiányzott.Nagyon akartam vele lenni.Minden nélküle töltött perc fizikai fájdalmat okozott,hisz szerettem...Minden porcikám szerette...minden idegszálam azt akarta,hogy a közelemben legyen.de erősnek kellett lennem.Azt kellett lássa a családom,hogy jól vagyok..Pedig ez nem volt igaz.
Onnantól kezdve már nem csak Ian halála száradt a lelkemen,hanem az is,hogy elszalasztottam,talán az egyetlen esélyt arra,hogy boldog lehessek.Rengetegszer sírdogáltam csöndesen a szobámban,miután Sergio elaludt,vagy sírtam álomba magam,amikor egyedül voltam a házban.Borzalmasan éreztem magam,de ebből senki nem láthatott semmit.Egyedül Lora és Dom tudták az igazat.Nekik mertem elmondani,hogy mennyire hiányoznak a vele eltöltött pillanatok,a vele töltött éjszakák...És ők természetesen mindenben egyet értettek.
*Sebi szemszöge*
- Szerintem abba kellene hagynod.-vette ki a kezemből a telefont Steph.
- De mi van,ha egyszer kapcsolna,és én pont akkor nem próbálkozom.-néztem rá elkeseredetten.
- Mennyi ideje is,hogy nem kapcsolható?-nézett rám együtt érzően.
- Lassan két hónapja,de akkor is...Én nem adhatom fel.
- Azt ígérted a kórházban,hogy békén fogod hagyni.Most tartsd be,és kezdd el az életed élni.
- Megtenném,de egyszerűen nélküle nem ugyanolyan.
- Tudom,de ő tovább lépett.Nézd,férjhez ment.
- Ettől most jobban kéne éreznem magam?
- Szerintem neked is ezt kellene tenned.
- Férjhez menni?-néztem rá kicsit összezavarodva.
- Nem te bolond.-lökött meg-Csak tovább lépni.
- Ígérem...Megteszem.-egyeztem bele.
- Ezt akartam hallani.-puszilt meg,majd felállt mellőlem és levett valamit a konyhapultról.
- Mi ez?
- Egy kis ajándék,az újrakezdéshez.-tette az ölembe.
Kibontottam a csomagolást,ami egy telefont rejtett.Bekapcsoltam,a háttér pedig a családunk volt...A szüleim,a nővéreim és az öcsém néztek rám vissza,bátorítóan mosolyogva.
- De nekem már van mobilom.
- Viszont ebben nincs benne Mira telefonszáma,így végre el tudod felejteni.
- És milyen igazad van.
Persze,hogy nem volt igaz.Őt elfelejteni olyan lett volna,mintha a szívem tépték volna ki,és helyébe egy nagy heg maradt volna a heg,amit senki nem tud betölteni.Ő mindig velem lesz...Minden egyes lélegzetemben,minden gondolatomat és tulajdonképpen mindenben,ami körülvett.
- Ez életem egyik legboldogabb napja.-sóhajtott Ser.
- Csak az egyik?-néztem rá összevont szemöldökkel.
- A következő az lesz,amikor ez a kis manó megszületik.-tette tenyerét a pocakomra.
- Igazad van.
A limuzin elvitt minket a hotelbe,ahol át tudtunk öltözni.Nem akartam a drága esküvői ruhámban parádézni egész este,hisz kényelmetlen is volt,és jobban éreztem magam egy rövidebb ruhában.Sergio is megszabadult a zakójától,és nyakkendőjét is levette.
- Húgi,díjaznám,ha esetleg megpróbálnál nem ilyen savanyú képet vágni.-kezdte bátyusom,miközben az este folyamán együtt táncoltunk.
- Sajnálom.Nagyon erős a parfümöd.
- Terhesség...Ne is mondd.-sóhajtott és vállamra hajtotta fejét.
- Nyugi,ha szerencséd van,akkor még sokszor keresztül mész rajta.
- Az egyetlen jó dolog a terhességben az,hogy Dash mellei megduzzadtak.
- Perverz egy csávó vagy te,Nando.-csaptam vállon,mire felnevetett.
- Szeretem Dashat,csak néha jó viccelődni veled.
- Tudom...
Sokat táncoltam az este.Remekül éreztem magam,és azt hiszem Sergio is.Csak azt sajnáltam,hogy nem tudunk elmenni nászútra,mert Sergionak meccse volt,és előtte sokat kellett edzenek.Így én az esküvőnk utáni második nap már egyedül ébredtem.Rossz volt,de tudtam mire vállalkozok,amikor úgy döntöttem,hogy hozzámegyek Sergiohoz.
Kikeltem az ágyból,lezuhanyoztam,fogat mostam,majd neki álltam reggelit csinálni.Svájcba nem mehettem vissza,mivel már a családom ide kötött Madridba,de azért még mindig vágytam rá.A fogadalmam,amit lassan három hónappal az előtt tettem,a kórházban megpróbáltam minden erőmmel betartani,és habár nagyon nehéz volt elnyomni Sebastian mosolyának emlékét az agyam egy olyan zugába,ahol nem tudtam hozzáférni...végül sikerült.Először nagyon hiányzott.Nagyon akartam vele lenni.Minden nélküle töltött perc fizikai fájdalmat okozott,hisz szerettem...Minden porcikám szerette...minden idegszálam azt akarta,hogy a közelemben legyen.de erősnek kellett lennem.Azt kellett lássa a családom,hogy jól vagyok..Pedig ez nem volt igaz.
Onnantól kezdve már nem csak Ian halála száradt a lelkemen,hanem az is,hogy elszalasztottam,talán az egyetlen esélyt arra,hogy boldog lehessek.Rengetegszer sírdogáltam csöndesen a szobámban,miután Sergio elaludt,vagy sírtam álomba magam,amikor egyedül voltam a házban.Borzalmasan éreztem magam,de ebből senki nem láthatott semmit.Egyedül Lora és Dom tudták az igazat.Nekik mertem elmondani,hogy mennyire hiányoznak a vele eltöltött pillanatok,a vele töltött éjszakák...És ők természetesen mindenben egyet értettek.
*Sebi szemszöge*
- De mi van,ha egyszer kapcsolna,és én pont akkor nem próbálkozom.-néztem rá elkeseredetten.
- Mennyi ideje is,hogy nem kapcsolható?-nézett rám együtt érzően.
- Lassan két hónapja,de akkor is...Én nem adhatom fel.
- Azt ígérted a kórházban,hogy békén fogod hagyni.Most tartsd be,és kezdd el az életed élni.
- Megtenném,de egyszerűen nélküle nem ugyanolyan.
- Tudom,de ő tovább lépett.Nézd,férjhez ment.
- Ettől most jobban kéne éreznem magam?
- Szerintem neked is ezt kellene tenned.
- Férjhez menni?-néztem rá kicsit összezavarodva.
- Nem te bolond.-lökött meg-Csak tovább lépni.
- Ígérem...Megteszem.-egyeztem bele.
- Ezt akartam hallani.-puszilt meg,majd felállt mellőlem és levett valamit a konyhapultról.
- Mi ez?
- Egy kis ajándék,az újrakezdéshez.-tette az ölembe.
Kibontottam a csomagolást,ami egy telefont rejtett.Bekapcsoltam,a háttér pedig a családunk volt...A szüleim,a nővéreim és az öcsém néztek rám vissza,bátorítóan mosolyogva.
- De nekem már van mobilom.
- Viszont ebben nincs benne Mira telefonszáma,így végre el tudod felejteni.
- És milyen igazad van.
Persze,hogy nem volt igaz.Őt elfelejteni olyan lett volna,mintha a szívem tépték volna ki,és helyébe egy nagy heg maradt volna a heg,amit senki nem tud betölteni.Ő mindig velem lesz...Minden egyes lélegzetemben,minden gondolatomat és tulajdonképpen mindenben,ami körülvett.
***
Ez lett volna a rész,remélem tetszett nektek.
Mindenki megnyugtatására vannak még ötleteim,szóval nem fúj ki a kettejük szenvedésének cifrábbnál cifrább ecsetelésében.A következő résztől beindulnak az események.
Legyen szép estétek!
Puszi:*:*
Szia :)
VálaszTörlésHát tudom, hogy már megint jó régen szántam rá magamat a komizásra..:$
De mint, mindig olvasom a történeteidet! És még mindig nagyon jók, fordulatosak, izgalmasak fantasztikusak..meg még cifrázhatnám tovább is.
Szóval szerencsére Mira még mindig nem tudja elfelejteni Sebet és Seb sem Mirát és ez remek.
Szomorú, hogy Mira hozzáment Serhez, akit ugye nem szeret, de ez így alakult..
Nagyon várom a következő részt és kíváncsi vagyok vajon tényleg beindulnak-e majd az események :)
Puszii.*